Mi vagyunk a veszekedős pár, és ez így teljesen rendben is van…

Bevallom. Vállalom. Ez van.

Nem állítom, hogy néha nem mondom azt (időnként hangosan is), hogy most nem bírok több vitát, és ilyenkor csöndben maradok, de tény, mi bizony veszekszünk.

Már amikor találkoztunk, akkor is látszódott: egyikünk sem egyszerű eset. Mindketten erős akaratúak, hirtelenek, szenvedélyesek vagyunk, és mindketten körömszakadtáig ragaszkodunk ahhoz, amiben hiszünk. Legyenek ezek politikai vagy erkölcsi kérdések, szinte a nulladik kilométerkőtől rengeteg olyan beszélgetésünk volt, amiből kiderült, mindkettőnket erős, okos szülők neveltek. Mégpedig arra: állj ki amellett, amiben hiszel.

Szerettük egymást az első perctől, de nem vakon. Az összecsiszolódás fázisában is voltak, és azóta is vannak olyan kérdések, amelyek fel-felbukkannak, és amelyekben nem értünk egyet.

Miért kéne? Azért mert együtt élünk, gyerekünk van és közös vállalkozásunk még nem vagyunk EGY személy.

Nem. Két külön ember vagyunk, időnként eltérő véleménnyel. De egy dologban megegyezünk: folyamatosan próbáljuk meggyőzni egymást a saját igazunkról. Ami persze nem megy, legalábbis nagyon ritkán.

A szerencsénk az, hogy a fontos kérdésekben, az erkölcsi normákban és a gyereknevelésben tökéletesen egyet értünk. Egy az utunk, egy a gondolatunk, másként már nem is lennénk együtt.

Akkor mégis min veszekszünk? Természetesen a lényegtelen dolgokon.

Ő nem bírja megszokni, hogy képtelen vagyok tájékozódni, én képtelen vagyok megszokni, hogy miért kell elöl hagyni az ételt vacsora után. Ő milliószor elmondja, hogy menjek el pisilni indulás előtt, én közlöm vele, hogy nem tudom a hólyagomat szabályozni fél liter kávé után, szóval hagyjon békén. Ő esténként azért pöröl mert hatodjára darálom a Trónok harcát, én képtelen vagyok megérteni, hogy mire jó a számítógépes játék, ami előtt órákat képes ülni.

Együtt dolgozunk, együtt élünk, és néha egyszerűen elegünk van egymásból. Ilyenkor ezt ki is mondjuk. Megbeszéljük, hogy most sok volt a család, elküldjük egymást találkozni a barátokkal, vagy hétvégére lelépnek a gyerekkel, hogy egyedül maradhassak.

De mi vitázunk. Mi veszekszünk, és időnként olyan elánnal, hogy remeg a ház. Mi kimondjuk egymásnak azt, hogy valami rosszul esett, mi nem feszengünk egymás társaságában, mi … mi vagyunk azok, akik szenvedéllyel élik az életet.

És ebben benne van az is, hogy nem csak a szerelmünket, hanem a dühünket is kimutatjuk egymás felé.

Mások talán nem értik, de nekünk működik. Sok-sok éve már…

Olvasd el ezt is:

No Comments