A “modern randizás” velejárója a hazugság és a szívfájdalom? Úgy tűnik igen…

Eltűnik. Nem keres. Nincs válasz. Nincs üzenet. Lezáratlan dolgok vannak, és kérdések: most már ez a normális?

A “majdnem kapcsolatok” felváltották a normális kapcsolatokat, az üzengetés a beszélgetést, az “együtt lógunk” felváltotta az elköteleződést.

Rengeteg időt töltünk azzal, hogy kitaláljuk, vajon mit üzen a másik magatartása, ahelyett, hogy azzal foglalkoznánk, hogy valójában hogyan érzünk egymás iránt.

Mire kibogozzuk, hogy mit akar tőlünk a másik, már szinte el is ment a kedvünk az egésztől, pedig még el sem kezdtünk igazán ismerkedni.

Lehet, hogy túl régóta vagyunk már egyedül ahhoz, hogy tudjuk mi az, amit megérdemlünk?

Talán összetévesztjük a flörtöt a szerelemmel, talán azt hisszük, hogy valami elkezdődött azért, mert valaki üzenetet küld, és úgy érezzük valaki különelegesre találtunk azért, mert találkozgat velünk. Az elvárásainkat talán túl alacsonyan tartjuk csak azért, mert nem akarunk már egyedül lenni.

Bármikor találunk valakit, aki nem hazudik nekünk, aki betartja a szavát, aki érdekesnek talál minket azonnal azt hisszük, hogy szerencsések vagyunk. Nem számít, hogy nem érzünk semmit, hogy nincs szenvedély, hogy nincs bizsergés, hogy nincs indíttatás arra, hogy még jobban megismerjük.

Pedig ez nem szerelem. Azért, mert valaki jól bánik velünk még nem kell azonnal letelepedni mellé. Ennél ugyanis többet érdemlünk. Többet kellene éreznünk.

Tovább kellene keresnünk. Egy legjobb barátot, egy csapattársat. Társat. Aki nem csak “elég jó.”

De persze nem akarunk soknak tűnni. Se túl elkeseredettnek, se túl válogatósnak, se maximalistának, se olyannak, akinek semmi sem jó. Hazudunk magunknak és a környezetünknek.

Nem engedjük meg magunknak, hogy kötődjünk mert félünk attól, hogy összetörik a szívünket. Nem, biztososra vesszük, hogy rossz lesz a vége. Szinte várjuk. Biztos csalódunk.

De rizikót vállalni félünk.

A “modern randizás” megnehezíti, hogy szakítsunk. Mert nem akarunk egyedül lenni. Mert jó ez így. Mert nehezen lépünk túl az exeinken. Mert kapaszkodunk abba, hogy a “majdnem” az jó. Még lehet belőle valami. És a végén csak a vágyakozás marad. És a kérdés: mi lett volna ha? Ez pedig nagyon megnehezíti a továbblépést.

Pedig a “majdnem” nem elég jó. Nem kell, hogy elég jó legyen. Itt vagyunk egymásnak. Őszintén. Mi, a barátaid. Kapaszkodj azokba, akiket szeretsz.

Engedd el, ami nem kell és hidd el: megérdemled a JÓT. Nem a félmegoldást, nem az átmenetit. Azt, amire vársz. Ne mondj le róla.

Olvasd el ezt is:

No Comments