Bárcsak ne tudtam volna ilyen *könnyen* elmenni tőled…

Bárcsak ne lettem volna ennyire tudatában annak, hogy mit kell tennem.

Néha azt kívánom, hogy bárcsak ne lettem volna ennyire biztos a dolgomban, mert akkor kerestem volna kifogásokat. Akkor nem vettem volna észre a figyelmeztető jeleket.

Bárcsak ne kaptam volna ennyi pofont az életem során. Bárcsak ne tudnám, hogy aki egyszer hazudik, az kétszer is hazudik, hogy az ígéretek tettek nélkül nem számítanak. Akkor még lett volna okom, hogy maradjak.

Bárcsak hinnék a “talánok”-ban…

Bárcsak hinnék még abban, hogy minden megjavítható. Hogy van az úgy, hogy néha több embert is szeretünk egyszerre, hogy a szétesett kapcsolatokat össze lehet ragasztani, hogy néha a szívnek idő kell a döntéshez.

Bárcsak lenne még türelmem, hogy kivárjam, hogy meggondolod magad. Türelmem magamhoz is, hogy higgyek benne, hogy a várakozás a szerelem része.

Bárcsak…

De már nem hiszek.

Néha azt gondolom, hogy jobb lett volna ha nem tudtam volna, hogy mi vár rám. Ránk. De tudtam.

És nem tévedtem. Bárcsak tévedtem volna.

De az az igazság, hogy túlságosan szeretem magam ahhoz, hogy sokáig maradjak egy rossz kapcsolatban, egy olyanban, amiben szenvedek, amiben nem vagyok boldog. Talán türelmesebbnek kéne lennem, de ez már nem megy.

Látom a jeleket, és megyek. Tovább. Ami nem érint meg annyira, hogy maradjak, ott nem maradok. Ott nem töltök több időt.

Nem tudom, hogy mi a jobb. Tudni, hogy nincs értelme, vagy hinni benne, hogy talán mi/én vagyok a kivétel? Én vagyok a múzsa…

Néha azt kívánom, bár ne tudnám, hogy ha túl sok “talán” van, akkor a válasz egyértelműen a “nem”.

Olvasd el ezt is:

No Comments