Meg kell ismerned a *fájó* szerelmet is, hogy aztán felismerd a boldogságot…

Azt is mondhatnánk, hogy az út, ami a boldogsághoz vezet, könnyekkel van kikövezve.

Talán te is az a lány vagy, aki tizenéves korában nem a tökéletesek közé, hanem a furcsák, a mások, a “kövérek” vagy a szemüvegesek közé tartozott. Éreztél mélyen és halálosan forrón egy fiú iránt, aki nem volt kiváncsi rád, más felé nézett, amikor rámosolyogtál, és talán még mindig emlékszel a lány nevére, akit helyetted választott.

Talán az édesanyád órákon át ült az ágyad mellett, és azt mondogatta, hogy fiatal vagy még, annyi fiú jön még, akinek te fogsz tetszeni. Te pedig csak sírtál és vigasztalhatatlan voltál, és többnyire bele akartál halni a szerelembe.

Pedig anyukádnak, vagy a legjobb barátodnak, aki próbált vigasztalni igaza volt.

Talán az a lány is te vagy, aki később megismert egy fiút, aki eltűnt, amikor kezdett komollyá válni a dolog, vagy visszament az exéhez, vagy megcsalt valakivel, vagy csak egyszerűen bántott, mert nem értett meg.

Az a lány vagy, aki sok estét töltött a barátnői kanapéján egy üveg borral, és kereste a megoldást, hogy miért történik vele mindig ez? Miért te vagy az, akit bántanak?

… és persze a válasz nem jött.

Az a lány vagy, aki talán feladta sokszor, és azt mondta, hogy neki már nem kell pasi, nem kell senki, egyedül jobb.

Volt is jó egyedül, aztán megint jött a gondolat, hogy mégis, olyan jó lenne szeretni és szeretve lenni.

És remélem, hogy az is te vagy, aki hisz benne, hogy a szerelem lehet barátságos, kedves, reggeli nevetéssel és átbeszélgetett éjszakákkal teli, megértő és nem fukarkodik a bizalommal, megölel és megsímogat, amikor szükséged van rá.

Lehet az a szerelem, ami béke, és valóság.

Ugye még az a lány vagy, aki hisz ebben?

Olvasd el ezt is:

No Comments