Rászólhatok más gyerekére?

Nagyon kellemetlen esetnek voltam a minap szemtanúja. Elmesélem.

A fiam öt éves, oviba jár. Akinek ilyenkorú gyereke van tudja, hogy már ez sem egy könnyű időszak a gyerekeknek, elkezdenek kibukni a különbségek. Nem az iskolában, már az oviban is.

Nem elsősorban az anyagiakra gondolok, arról is lenne mit mesélnem, de ez egy másik írás témája.

Aki szülő az tudja, hogy néha teljesen kicsúszik az irányítás a kezünkből. Lehet, hogy tökéletesen elégedettek vagyunk magunkkal (egyébként ez a ritkább) és úgy gondoljuk, hogy jól neveljük, pontosan és szépen, betartatjuk vele a szabályokat, elmagyarázzuk az illemtant, igyekszünk arra nevelni, ami a mi erkölcsi értékrendünk.

Magyarán: nem beszélünk csúnyán, nem bántjuk a kisebbeket (sem), szelektíven gyűjtjük a hulladékot, igyekszünk neki mindent elmagyarázni, amit kérdez (ez néha brutál, amikor huszonötödjére teszi fel ugyanazt a kérdést), és nagyon, nagyon sok figyelmet fordítunk arra, hogy megértse, a világon rengetegen vagyunk mások.

Igen, más a bőrünk színe, máshogy beszélünk, vannak gyengén látók és mozgássérültek, kevésbé szerencsések és szerencsések, gazdagok és szegények és még sorolhatnám.

Alapvetően nekem, mint anyának az egyik legfontosabb feladatom, hogy megtanítsam neki: a világ színes, és elfogadással kell lennie mások felé is. Igen. Ez egy fontos üzenet, egy fontos szülői feladatom.

Namost, amikor már éppen elringatnám magam abban, hogy ezt milyen tutiszupi módszerrel viszem át az ötéves fejébe, megyek az oviba délután és azt látom, hogy a fiam a két ugyanolyan rövidrenyírt hajú kókuszdió fejű haverjával (felülről ugyanúgy néznek ki mind a hárman) a hintában hintázó negyedik kisfiút csúfolják. Ordítva.

Az most teljesen mindegy, hogy mi miatt, de hangosan ordítoznak, mert ilyen a falkaszellem, nevelő sehol, egy másik anyuka áll mellettük, tördeli a kezét, és a saját fiát fegyelmezi.

Mire futva odaérek már olyan mérges vagyok, hogy nagyon nehéz nem elveszítenem a kontrollt.

A gyereket azonnal kézen fogom, csendre intem, miközben igyekszem a másik kisfiúval foglalkozni, aki szemlátomást mindjárt zokog. Kemény kis legény, egyébként nagyon szeretik a többiek is, egyáltalán nem tudom mire vélni az egész sztorit. Rohadt mérges vagyok, szégyellem magam, a másik anyuka előtt, de leginkább értetlenül állok, hogy a fiam miért csinál ilyet.

Persze még mindig nem ordítok, mert az olaj a tűzre, a halk-terror hangomon rendelem magam mellé a fiam, mire a többi gyerek is elhallgat. (Igen, van ilyen hangom.)

Zavartan nézek a másik anyukára, és azt mondom: “Figyelj, legközelebb nyugodtan szólj rá a fiamra, ez tök ciki amit csinálnak.” Mire ő elmeséli, hogy járt már ezzel pórul, a játszón egy anyuka üvöltve kérte ki magának, hogy ne szóljon rá a gyerekére, miutána a fia teleszórta a többi gyerek haját homokkal.

“Ja, én nem vagyok ilyen. Az én fiamra rá lehet szólni…”

Ezt, abban a pillanatban komolyan is gondoltam. Mert az illető anyukát már két éve ismerem, megbízom az értékítéletében, kedvelem, tudom, hogy pont annyira lenne igaza, mintha én tenném.

Aztán hazafelé elgondolkodtam. No nem azon, hogy a fiam miért állt be a csúfolódók sorába, mert azt tudom. Nem szent. Nyilván a falka után ment, öt éves, nem most fogja az elveivel megváltani a világot. Hanem azon, hogy vajon mit szólnék, ha a játszótéren egy teljesen idegen szülő szólna rá a fiamra?

Akkor hogy viselkednék?

Remélem, hogy megpróbálnám elfogadni a helyzetet, nyugodt tudnék maradni, tudnék mérlegelni, majd annak megfelelően reagálni. Persze, én sem vagyok szent, én is anyatigris vagyok, nyilván nehéz lenne NEM azonnal ráugrani mindenkire, aki rászól a fiamra.

De mi van, ha igazuk van?

Hol van a határ, ameddig engedjük egy másik szülőnek, hogy rászóljon a gyerekünkre?

Olvasd el ezt is:

No Comments