Ez akkor történt, amikor összetört a szívem…

Pont akkor. Pont ott.

Csak álltam és néztem az eget, mintha segítséget kérnék.

Csak egy pillanatra arra gondoltam, hogy sírni fogok, de nem sírtam.

Csak a torkom száradt ki kissé, de ahhoz sem volt erőm, hogy nyeljek egyet. Aztán később megköszörültem a torkom.

Csak egyetlen percere azt kívántam, hogy nyíljon meg alattam a föld.

Csak ott tudtam meg, hogy mennyire erős vagyok, igazából.

Csak ott tudtam meg, hogy lehet egy embert teljesen félre ismerni.

Csak álltam ott, és éreztem, hogy a szél a nyirkos tarkómat és a hajamat is megsímogatja.

Csak egy pillanatra kellett magam ismét emlékeztetnem arra, hogy levegőt vegyek.

Csak akkor értettem meg, hogy nehéz napok jönnek.

Csak egy pillanatra éreztem azt, hogy dühös vagyok rád, a következő pillanatban már azt kérdeztem tőled és magamtól is, hogy “miért”? Miért velem történik ez?

Csak egyetlen röpke órával szerettem volna visszaforgatni az idő kerekét.

Csak álltam ott és néztelek, és azt gondoltam, vajon ez elég lesz ahhoz, hogy kiszeressek belőled?

Csak álltam és néztelek, és azon gondolkodtam, vajon lesz-e elég bor, ami elviheti a bánatom…

Csak akkor értettem meg, hogy ennek most itt tényleg vége van… és én nem tehetek semmit.

Csak álltam ott és néztelek, ahogy befordulsz az utcasarkon, és nem nézel vissza…

Csak álltam…

Csak álltam és néztem az utcát…

Olvasd el ezt is:

No Comments