Élettörténetek: Grace Kelly tragikus titkai

A világ talán legszebb nője, az ötvenes évek egyik legnagyobb filmcsillaga 37 évvel ezelőtt, 1982. szeptember 14-én halt meg autóbalesetben. Élete, ahogy a legnagyobbaké egyáltalán nem volt szokványos.

Gyermekkor vasszigorban

Az ír származású amerikai színésznő 1929. november 12-én született Philadelphiában egy igen jómódú család harmadik gyermekeként. Apja, John B. Kelly egy igazi sportember volt, akinek rendkívüli humora és lelkesedése voltak azok az erényei, amelyek miatt a későbbi hercegnő később így mesélt róla: „Ha az embernek lelkes apja van, az a legjobb kezdet az élethez.”

A család négy gyermeke közül ő volt a legérzékenyebb és a legtörékenyebb, rendszeres asztmás rohamoktól szenvedett. Kislányként végig arról álmodozott, hogy Walter Kelly nevű nagybátyjához hasonlóan ő is híres filmcsillag lesz. Sajnálatos módon testvéreivel ellentétben minden versenyszellem hiányzott belőle, csendes, visszahúzódó természete miatt nem ő volt szülei kedvence.

Munkája, a politika és a sportok iránti szenvedélye miatt apja ritkán volt otthon, de gyermekeitől elvárta, hogy komolyan vegyék a rendes katolikus morált. Rendkívül szigorú, már-már poroszos neveltetését főleg édesanyjának köszönhette, aki maga volt a megtestesült tekintély. Hasonló szigorral találkozott a zárdában, ahová általános iskolába járt, és amelyről később így nyilatkozott: „Nem hinném, hogy a mai fiatatalok elviselnék azt a szigort, amit ott alkalmaztak.” A bánásmód meg is tette hatását, a kis Grace-Patricia Kellyből engedelmes, szófogadó és a legkevésbé önfejű gyermek vált. Az már korán kiderült, hogy tehetsége a zenében, a rajzban és a fogalmazásban tud a legjobban kibontakozni és már egészen korán nagy rajongója lett az angol királyi családnak, minden cikket összegyűjtött, amit csak talált róluk. Később, miután hercegnő lett mindent elkövetett, hogy erősítse a Grimaldik és az angol királyi család kapcsolatát.

Úton a színészet felé

1947-ben Grace-t felvették az American Academy of Dramatic Arts-ba, így New Yorkba, egy egyedülálló nőknek fenntartott szállóba költözött, amely persze nem valami szegényes lakhatást kínált, hanem egy elegáns kávézóval, uszodával és könyvtárral felszerelt átmeneti otthont, ahol olyan hírességek is laktak, mint Lauren Bacall vagy a Dallas című sorozatból megismert Barbara Bel Geddes. Ez alatt a két év alatt sem okozott csalódást senkinek, egyre bátrabb és felszabadultabb lett, majd az iskola mellett modellkedni kezdett és több reklámfilmben is szerepet kapott. „Őszintén szólva nagyon rossznak találtam magam.” – emlékezett vissza később.

Szerepek, szerelmek

A diploma megszerzése után egy hosszadalmas meghallgatásokra járó időszak következett, egymást követték a visszautasítások és a csalódások, Grace viszont nem adta fel és szép lassan megmászta a színészet egész szamárlétráját. Eleinte vidéki színházakban kapott kisebb szerepeket és statisztált, de olyan is volt, hogy egy szerepet azért nem kapott meg, mert a producer szerint nem volt elég ártatlan a kinézete és mindennek tetejébe még túl intelligens is volt.

Majd beköszöntött az 1950-es év, amikor Marlon Brando ügynöke, Edith Van Cleve meglátta őt egy vidék színház előadásában és azonnal elvállalta a fiatal kezdő színésznő pártfogolását. Grace az ő hatására fordul az akkor még egészen új műfajnak számító televíziózás felé és több filmben is szerepelt. Egy visszautasítás miatti csalódás vezette Alfred Hitchock útjába, akinek később ő lesz a kedvenc színésznője.

Hála ügynökének, megkapja a Délidő című westernfilm főszerepét. Amikor 1951 őszén megkezdődik a filmforgatás Grace nagyon magányosnak és elveszettnek érezte magát Hollywoodban és rengeteget küzdött a karakter megformálásával. Bár alakításával nem volt elégedett, ez a film mégis sztárt csinált belőle és az MGM Stúdió azonnal szerződést akart kötni vele. Kalandvágyó természete, az új tájakhoz és a természethez való vonzódása miatt – no meg egy kicsit talán Clark Gable miatt is – elvállalta az Afrikában játszódó Mogambo egyik női főszerepét (a másik női főszereplő Frank Sinatra felesége, Ava Gardner volt), melyért 1953-ban a legjobb női alakításért járó Oscar díjra jelölték.

A forgatás alatt hozták hírbe a szép színésznőt az 1952-ben még sztárként ünnepelt Gable-lel, de a híresztelések ellenére pusztán barátság szövődött közöttük. A pletykákról a férfi így nyilatkozott: „Ez a legszebb bók, amit valaha kaptam, hiszen az apja lehetnék.” A film és Ava Gardner forgatás alatti vetélése a két női főszereplőt is összehozta, és életre szóló barátság szövődött közöttük.

Az immár igazi híreséggé vált színésznőt pedig egy fantasztikus szereppel várta a rejtélyek nagymestere, Alfred Hitchcock. A következő néhány évben születtek meg olyan klasszikusok, mint a Gyilkosság telefonhívásra, a Hátsó ablak, a Toko-Ri híd, sikerrel szállt harcba a Vidéki lány című film főszerepéért és kiütötte a nyeregből Inrid Bergmant a Fogjunk tolvajt! című alkotás női főszerepéért vívott csatában. A Gyilkosság telefonhívásra című film forgatásán szövődött közte és a kétszer annyi idős, ráadásul nős Ray Milland között idilli viszony, amelyet sem a család, sem a férfi felesége nem nézett jó szemmel, így hamar vége is szakad. Amikor 1954-ben bemutatták a filmet, Hithcock olyannyira elégedett kedvenc színésznőjével, hogy ódákat zengett róla. A rendezőben és a színésznőben sok volt a közös vonás és egyformán utálták a filmek fővárosát: „Gyűlölöm Hollywoodot. Rengeteg ismerősöm van, de csak nagyon kevés igaz barátom.” – nyilatkozta 1954-ben egy újságnak Grace Kelly. A mindig egyszerűen, hivalkodás nélkül megjelenő Grace-t ráadásul egyre jobban zavarta az is, hogy egyedülálló.

A monacói hercegnő

Annak ellenére, hogy a Fogjunk tolvajt! több jelenetét Monacóban forgatták, még nem találkoztak az éppen feleséget kereső Rainier herceggel. Grace szívét pedig egy bizonyos Oleg Cassini birtokolta, aki a Mogambo film után őrülten szerelmes lett Miss Kelly-be és addig ostromolta, amíg meg nem adta magát. Mivel a családja ezt a kapcsolatot is kifejezetten ellenezte, Grace lassan elhidegült a férfitől, aki kénytelen volt egy utolsó szerelmeslevéllel vigasztalódni.

A herceggel való nagy találkozásra 1955 áprilisában, a nyolcadik Cannes-i Filmfesztivál során került sor, amikor a színésznő és társasága ellátogatott a monacói hercegi palotába. Az elkéső Rainier végigvezette a társaságot a várfalon, az állat és növénykertben tigrisével büszkékedett és így emlékezett az első benyomására később feleségéről:

„Nehéz lett volna nem észrevennem, hogy Kelly kisasszony nagyon szép. De azt hiszem sokkal inkább más tulajdonságaival vett le a lábamról. Meghatott a fiatal sztár érettsége és frissessége, műveltsége és érzékenysége. Könnyelműségnek nyomát sem lehetett benne felfedezni.”

A találkozást követően a herceg és a Hollywoodba visszatérő színésznő levelezésbe kezdtek és 1955 karácsonyi időszakát a herceg már nem Monacóban, hanem a Kelly családnál töltötte. Akárcsak a mesékben, kéz a kézben szerelmesen sétálgattak a közeli erdőben és kirándultak a hegyekben. És amikor a herceg megkérte a színésznő kezét a szülők végre nem ellenkeztek.

A világra szóló esküvőre 1956. április 18-án került sor, természetesen rendkívül precíz forgatókönyv alapján. Grace hercegnőként igyekezett megfelelni az elvárásoknak, bár sokat szenvedett a ránehezedő hatalmas nyomás alatt és attól, hogy minden barátja az Egyesült Államokban volt. Szép lassan a filmezéstől is visszavonult (1962-ben még eljátsza Marnie címszerepét Hitchcock-nak), hiszen egy hercegnőnek nem ildomos szerepelnie a filmvásznon.

A monacói nép nem fogadta nagy lelkesedéssel, de a viszonyon sokat javított a közelgő gyermek születésének híre, majd egy évvel később a második gyermek, a trónörökös megszületése. Ettől kezdve Grace az udvari élet és a mindent behálózó etikett foglyának érezte magát. Három gyermekével, a virágokkal és a festéssel vigasztalódott, mely utóbbiban is annyira sikeres lett, hogy 1977-ben Párizsban kiállítása is nyílt. A humanitárius munkában lassan kezdte újra megtalálni önmagát, közben könyvet írt a virágokról, amely során a nyolcvanas évek elején a következőket mondta egy barátnőjének: „Tudja, nagyon elszomorított a házasságom. Már egyáltalán nem érdeklődik irántam. Teljesen hidegen hagyom.” A barátnő, Gwen Robbins szerint azért mondta ezeket Grace, mert nagyon szenvedett attól, hogy a herceg minden idejét a politika és a hercegség ügyei tették ki, mely közben feleségére már nem jutott ideje.

1982. nyarán már nem voltak láthatók a hercegnő depressziójának jelei, a herceggel és harmadik gyermekükkel, Stephanie-val boldog napokat töltöttek a Roc-Agel-i nyaralóban, ahonnan Rainier szeptember 13-án reggel egyedül tért vissza Monacóba. Grace és lánya eredetileg Párizsba mentek volna vonattal, de végül változott a program, kocsiba ültek és Monacóba indultak.

A kanyargós út végzetesnek bizonyult, Grace autója egy kanyarban lesodródott az útról és egy villa kertjébe zuhant. A hercegnő életét az orvosok már nem tudták megmenteni és másnap belehalt sérüléseibe.

Nézd meg ezt is:

No Comments