Nekem nem kell a “kirakat” szerelem…

Hiszek benne, hogy egyszer megtalálom azt az embert, aki ugyanúgy gondolkodik erről, mint én.

Néhány hete arról beszélgettem egy barátnőmmel, hogy küldjön néhány fotót a nyaralásáról (a Balatonhoz utazott a vőlegényével), mert szeretném látni… Mire ő felnevetett és azt mondta, nem is voltak sehol, hiszen nem posztolta ki se az Instára, se a “fészre”. Ebből persze kerekedett egy hosszabb humoros stand-up betét kettőnk közt, amit most nem írok le, mert csak kettőnknek volt vicces.

Azt viszont egyáltalán nem találtam viccesnek, amikor a falamon feltűnt egy fotó egy esküvői tortáról, amin ez a felirat volt: “Szerencsére jobbra húztam a Tinderen!” Annyi mindent írtam volna alá, helyette azonban gratuláltam, hiszen mindig örülök, ha két szerető szív egymásra talál, és elköteleződik. Reméljük, hogy hosszú időre.

Az elmúlt években számtalan beszélgetésem volt a barátaimmal arról, hogy miért nem találom az “igazi”, és miért vagyok még mindig szingli. Milliószor hallgattam végig, hogy előbb magammal kell tisztában lennem, hogy eljön majd, akire várok, rám talál majd a szerelem… stb…

Az igazság azonban az, hogy most egy kicsit meguntam ezt. Nem adtam fel a hitem a szerelemben, és nem haragszom magamra, csak nincs most kedvem ehhez a modern világhoz, ahol egy kiadósabb fürdés alatt dönt valaki arról, hogy tetszem-e neki vagy sem. Arról, hogy jobbra húz a Tinderen, vagy balra. Elegem van abból, hogy össze kell szednem magam, hogy “oda kell raknom magam”, mintha valami tárgy lennék.

Valami mást szeretnék végre, ennyi év után. Szeretném, ha valaki szánna időt arra, hogy megismerjen, hogy meghallgasson, hogy partnerként, és ne egy néhány órás elfoglaltságként kezeljen. Unom, hogy azért hív meg valaki egy italra, mert azon jár az esze, hogy akkor mennyire kalandozhat el a keze a pólóm alatt, ha kicsit becsípek…

Mostanában azt is észre vettem, hogy kifogásokat keresk azoknak a férfiaknak, akik egyszer randiztak velem, aztán eltűntek. Persze, nem érdekelhetek mindenkit, de ilyenkor azért felmerül bennem a kérdés: miért nem írt legalább egy üzenetet, hogy valószínűleg nem egymást keressük? Nem vagyok hülye, én is tudom, hogy mit jelent az eltűnés üzenet nélkül, de ettől még fáj. Mert pont annyit üzen: annyiba sem veszlek, hogy elbúcsúzzam. Tisztességgel.

Azt hiszem kimondhatom, hogy belefáradtam azokba az emberekbe, akiknek kifogásokat keresek.

Kiállok az értékeim mellett.

Kiállok az egyediségem mellett.

Kiállok a tisztelet, és tisztesség mellet.

Szerencsére örököltem a kifogyhatatlan hitemet az emberek jóságában, és hiszem azt is, hogy aki feladja, az rossz úton jár. A rossz tapasztalatok is közelebb visznek ahhoz, hogy egy napon harmóniában éljünk egy valódi társsal, aki nem csak velünk lakik, hanem velünk is él.

Muszáj hinnem abban, hogy azzal, hogy továbbra is a valódi és nem a “kirakat” kapcsolatokban bízom, bevonzzom azt, aki ugyanígy gondolkodik. Akinek nem attól lesz jó az estéje, hogy kirakja az Instára, és nem attól lesz jó a kapcsolata, hogy mindig tökéletes pózban feszít a szerelme mellett.

Készen állok arra, hogy tovább erősödjek ebbéli hitemben.

… és remélem te is…

No Comments