Gyász a koronavírus idején, amikor nincs kiért aggódni…

Napok óta figyelem magam csendesen. Most pedig erőt veszek magamon, és őszinte leszek. Irigykedem.

Kicsit több, mint egy éve vesztettem el az édesanyámat. Egészen jól haladtam a gyászfeldolgozással, amikor úgy éreztem elakadok, mertem segítséget kérni.

Nem siettem sehová, átengedtem magamon a földöntúli fájdalmat, napról napra szoktam meg a hiányát édesanyának, napról napra szoktam meg azt az életet, amit nélküle kell éljek.

Persze ez nem mindig sikerül, de ezzel nincs is baj. Vannak még pokoli nehéz napok, amikor annyira hiányzik, hogy tényleg csak az öklöm tudom rázni az égre, hogy mért ő? Mért őt kellett ilyen váratlanul elvinni?

Aztán vannak olyan napok, amikor megpihenek az emlékek szigetén, felidézem a csodálatos gyerekkoromat, szinte érzem az ölelését, az illatát.

Ebben a megváltozott helyzetben viszont újra szembe kellett néznem azzal, hogy a gyászfolyamat, amivel egészen jól haladtam, most jónéhány lépést visszafelé menetelt.

Napok óta figyelem magam, hogy teljes melankóliába burkolózom, és feszült leszek minden olyan poszttól, amiben szapulják az időseket, vagy amikor valaki mérges a szüleire, mert nem maradnak otthon. Félreértés ne essék, én is azt gondolom, hogy otthon kell maradni, főleg idősebb barátainknak és rokonainknak.

Nem ez a bajom. A bajom az, hogy most jöttem rá, hogy nekem nincs kivel veszekednem. Az én örökmozgó, életvidám édesanyám nincs már ott a lakásában, hogy felhívjam szüksége van-e valamire, elmenjek-e a gyógyszereiért. Ő sem hív, hogy hallja a hangunkat, vagy hogy kijön az erkélyre, hogy lássa az unokáját, hajtsunk el arra autóval.

Nekem nincs most idős szülőm, akiért aggódhatnék, akikvel pörölhetnék, akivel kiabálhatnék, hogy ugye nem megy le a spárba!

Ülök a gép előtt és pörgetem a Facebook-ot, ahol most minden a járványhelyzetről szól, arról, hogy vigyázni kell az idősekre, hogy gondoskodni kell róluk. Nekem nem maradt, akiről gondoskodhatnék, és minden egyes bántó megjegyzés egy tőr a szívembe: vajon tudjátok, hogy azok az idős emberek, akiket szidtok másoknak az apukái, anyukái?

Ha nekem lenne édesanyám, én most is felhívnám, hogy hogy telt a napja, hogy hogy bírja a bezártságot.

És amilyen örök életvidám volt biztosan csak annyit mondana, hogy ne aggódjak miatta, kint ült egész nap az erkélyen és élvezte a tavaszi napsugarakat.

Istenem de hiányzol…

Talán ez a járvány arról is szól, hogy megtanuljuk felismerni, és értékelni, hogy még van kiért aggódni. Van kivel pörölni, van kit kioktatni a kézmosásról és a maszk helyes használatáról.

Ti pedig, kedves gyászolók, akik úgy éreztek mint én, higgyétek el, nekünk most szabad frusztrálnak lenni amiatt, hogy nincs kit felhívni, nincs kiért aggódni.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én ma este, a fejemben, megbeszélem édesanyával, hogy milyen szépen sütött ma a nap.

Ő pedig csak ennyit mond majd: ne aggódj, minden rendben lesz…

Mindig így szokta…

No Comments