A koronavírus megtanítja nekünk, hogy *eddig* mindent természetesnek vettünk

A karantén sokadik napja van, és őszintén úgy látom, hogy komoly tanítást kapunk most mindannyian, ha befogadók vagyunk.

A bizonytalanság és a bezártság is hordoz magában egyfajta állandó rezgést, amit az erre érzékenyek most nagyon éreznek. Idegesebbek, frusztráltabbak vagyunk, aggódunk millió dolog miatt. Néhányan azon tűnődnek túlreagáljuk-e a jelen helyzetet, és sokan azt mondják, hogy még mindig komolytalan a helyzethez való hozzáállásunk.

Bármelyik táborba (vagy épp középre) tarozunk egy dolgot mindenkép megtehetünk most: alaposan megvizsgáljuk az életünket, és a helyünket a világban. Reálisan. Őszintén. Nem hazudva magunknak.

Azt már most elmondhatjuk, hogy fontos annak a vizsgálata, hogy mit tehetünk mi, hogy ne terjedjen gyorsan a kór. Otthon maradhatunk. Ez például egy nagyon fontos lépés. De megtanultunk rengeteg dolgot a higiéniáról, és arról is, hogy a világ gyakorlatilag egy perc alatt a feje tetejére állhat.

Tulajdonképpen úgy csúszhat ki a lábunk alól a talaj, hogy semmi beleszólásunk nincs semmibe.

Ha megengedsz még egy apró észrevételt. Talán ideje elgondolkodni azokon a dolgokon, amiket eddig egyértelműnek kezeltünk. Azokon a dolgokon, amelyek a szabadságot, a biztonságot jelentették. És talán eljutunk arra a pontra is, hogy belátjuk, nem tudunk mindent kontroll alatt tartani. (Egyébként nem is kell…)

Furcsa, hogy olyan apró dolgok hiányoznak, mint elsétálni a barátnőimmel a tópartra, vagy inni egy kávét a kedvenc kávézómban. Most, hogy nem mozdulhatok ki iszonyatosan hiányzik a sarki pék kalácsa (bezárt) és nagyon hiányzik a szombat délelőtti piacozás.

Hamarosan veteményezni kezdjük a kertet és minden évben ilyenkor szoktunk csavarogni a környék piacain, hogy mivel töltsük meg az apró konyhakertet. Hiányzik az öreg néni ráncos keze, amivel összenyalábolta a paradicsom töveket.

Nem is tudtam, hogy ennyire fog hiányozni, hogy a gyereket levigyem a játszótérre, hogy az ismeretlen mamikkal egy-egy szót váltsunk a közelgő iskolai beiratkozásról, vagy arról, hogy milyen jó a fagyi a parti cukrászdában.

Hiányzik, hogy néhány hetente elmenjek a városi drogériába és végigszagolgassam a szappanokat, vegyek egy új színezőt, vagy előjegyeztessem magam egy masszázsra, mert megint kivan a nyakam a sok írástól.

Ezek az apró dolgok azok, amelyek az életünk savát-borsát adják. Persze, tudom, hogy most ezt ki kell bírni, és nem kell sirdogálni azokért a dolgokért, amiket hamarosan vissza fogunk kapni.

Úgy hiszem most jött el az a pont, hogy az emberiség ráébred: túlságosan készpénznek vettünk mindent. Az utazásokat, a vásárlásokat, a sok felesleges dolgot. Olyan dolgokat, amelyekre másoknak akár egész életükben sincs esélyük.

Olyan dolgokat, amelyekről mások csak álmodoznak.

Eljött az a pont, amikor vissza kellene térni az alapokhoz, és megbecsülni azt, ami körbevesz. A családot, a természetet. Megbecsülni azt, hogy van kit megölelni, hogy egészségesek vagyunk, hogy van fedél a fejünk felett.

… hogy van családunk, akikért aggódhatuk.

… hogy vannak barátaink, akiket ha újra látni fogunk valószínűleg hajnalig fogunk beszélgetni.

Úgy hiszem, hogy Isten (vagy az Univerzum, nevezd ahogy jólesik neked) beküldött minket a szobánkba gondolkodni, amíg kidühöngi magát, és mi végig nem vesszük, hogy mennyi mindenünk van, és abból mennyi minden felesleges.

És mennyi mindenünk van, amit nem becsülünk meg.

Úgyhogy maradunk még egy kicsit. Gondolkodunk, míg meg nem értjük a dolgok valódi értékét.

1 Comment

  • comment-avatar
    Nagy Márti 2020 április 6. (8:49 du.)

    Igen az emberek kicsit magukba néznek. Önvizsgálatott tartva. Eszünkbejut mindenki mert van idönk gondolkozni nem rohanunk. Az emberi kapcsolatok barátságok probája.