Megértem, hogy nem lehetünk együtt, de attól még hiányzol nekem…

Mindig azt hittem, hogy a végén sikerülni fog. Nekünk sikerülni fog, hiszen az nem lehet, hogy az Univerzum (vagy Isten, vagy aminek hívod) a végén nem ajándékoz meg minket egymással.

Mert annyira keményen küzdöttünk, annyira akartuk, és annyi mindent kockára tettünk.

De nem ez történt. Velünk az történt, hogy mindezek ellenére, mégsem vagyunk együtt.

Nagyon nehezen értettem ezt meg. És még nehezebben fogadtam el, hogy hiába nyúlnék újra a kezed után, és hiába kezdenénk újra az egészet, ugyanaz lenne a vége. Az lenne a vége, hogy nem működik. Bármennyire is szeretnénk.

Vannak emlékeim amelyek azt súgják, hogy jók voltunk együtt. Nem véletlenül volt olyan nehéz elengedni téged. De a valóság mégis megkeseríti ezeket az emlékeket. A valóság pedig az, hogy nem vagyunk egymáshoz valók.

Ha azok lennénk feláldoznék mindent érted. Ha azok lennénk nem keresném másnál a boldogságot. Ha azok lennénk, akkor együtt lennénk. Ha azok lennénk akkor elég lett volna a közös humor, a kémia, ami egymáshoz vonzott bennünket, a csönd a nap végén, amikor megpihentem a karjaidban.

De arra is emlékszem, hogy mennyi mindenben nem értettünk egyet, hogy ellöktük egymás kezét, hogy egy idő után távolságot tartottunk, és te nem értetted, hogy miért nem jó ez nekem. Aztán arra, hogy mások felé fordultunk vigaszért, és bántottuk egymást.

Emlékszem a végtelen körökre, az ismétlődő kérdésekre, az egymást idegesítő szokásokra, az ígéretekre, az újra és újfa felmerülő problémákra. Akár egy ringlispil. Én pedig elszédültem ebbe, és rájöttünk mindketten, hogy nem élhetünk szédelegve.

De ettől még hiányzol.

Jobban, mint gondoltam. Sokszor hívnálak, hogy elmeséljem mi történt, írnék egy üzenetet, hogy fussunk össze valahol, mert annyi minden történt. Még mindig fáj, ha mással látlak a szocmédia fotóin, és tudom, hogy többet gondolok rád, mint kéne.

Nem bántom magam, tudom, hogy ez rendben van így. Megengedem magamnak, hogy hiányozz. Hiszen ami köztünk volt erős volt és gyönyörű. Nem teszek úgy, mintha gyorsan túlléptem volna ezen. Nem játszom el, hogy kemény vagyok.

De ma már tudom, hogy a hiányod nem elég ahhoz, hogy újra kezdjük. Mert már tudom: nem működne. Most sem.

Megelégszem azzal, hogy boldog vagyok, hogy volt részem egy ilyen kapcsolatban, megelégszem azzal, hogy ismerhetlek.

Hiányzol, de elengedlek.

Olvasd el ezt is:

No Comments