Ne azért lépj tovább, mert mások mondják, hanem azért mert úgy érzed itt az idő…

Elveszteni valakit, vagy valamit soha nem könnyű. Ebből a szempontból számít az is, hogy miért.

Ha te voltál a hibás, a feldolgozás tovább tarthat, és ez a folyamat néha meglep minket.

Amikor egy veszteség fáj és csalódottak vagyunk egyáltalán nem könnyű megrázni magunkat és tovább menni.

A kérdés pedig kézenfekvő: mennyi az annyi? Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni az életünkkel?

Rossz hírem van: erre senki sem tudja a választ. Már csak azért sem mert millió és egy válasz létezik.

Minden embernek, minden történetnek saját ideje van. Még akkor is, ha már türelmetlenül várjuk a végét, bolondság lenne hátralapozni.

Azért sem, mert a közben lévő oldalak is lehetnek tanulságokkal telik. Lehetnek izgalmasak, fájdalmasak, szépek.

A te történeted a tiéd. A te fájdalmad a tiéd – ne hallgass azokra, akik azt mondják, hogy már előrébb kellene tartanod.

Talán ők másként élnék meg, talán ők másként csinálnák. De te vagy a főszereplő a te életedben.

Te döntesz arról, hogy hogyan íródik, hogy mennyi idő kell a fájdalom feldolgozására.

Ne gondold, hogy mások okosabbak, mint te. Ezt semmi nem indokolja. Persze talán tapasztaltabbak, vagy idősebbek nálad, de volt valaki már a te cipődben? Nem.

Talán siettetnéd a gyógyulást, talán haladnál tovább az életeddel, de valami még mindig visszahúz.

Még nem tartasz ott.

És ez rendben is van így. Majd odaérsz. Majd eljön a pont, amikor őszintén ki tudod mondani ezeket a szavakat:

“Már képes vagyok továbblépni, már képes vagyok magam mögött hagyni, ami történt.”

Járd a saját utad. A gyógyulásban is. Mert az is a tiéd.

Olvasd el ezt is:

No Comments