Már nem érsz el hozzám. Már béke van…

Még hetekkel ezelőtt sem hittem, hogy eljutok ide. De sikerült.

Büszke vagyok magamra, hogy felkeltem a padlóról, hogy nem hagytam lenyomni magam, hogy fontosabbnak találtam az életem, a szomorúságnál.

Egy vagyok a sok közül aki csalódott. Tudom, történt meg ez már mással is, nem én vagyok az első a történelemben.

Szerettelek, aztán vége lett. Szerettelek és megbántottál. Szerettelek aztán nem maradt más utánad csak a kérdés: miért? Miért alakult így?

De most már tudom, azért, mert így kellett lennie. Azért, mert te és én, már nem lehetünk MI.

Köztünk vége lett. Örökre, most már tudom.

Nem mindig voltam képes ezt elfogadni. Sokáig, hónapokig hittem benne, hogy ez valami tévedés, és még újra egymásra találunk.

De nem így történt.

Úgy történt, hogy az idő segített nekem és minden nap közelebb kerültem a megoldáshoz, az értelemhez: nekünk nem kell együtt lennünk.

Nem azért, mert én jobb vagyok mint te, vagy te jobb, mint én. Hanem azért, mert ha két ember összetartozik, akkor nem bántják meg egymást ennyire.

Ha két embernek közös a sorsa, akkor az közös. Aláírják a láthatatlan szerződést és mindkettő érzi, hogy EZ most AZ. Nem csak az egyik. Nagy igazság, a szerelemért megéri harcolni, de mindkettőnek harcolnia kell.

Egyedül nem megy. Az nem kapcsolat.

Sokáig kísérted a lépteimet, jöttél hozzám álmomban. Hozzád mértem mindenkit, akivel találkoztam, és nem hittem, hogy lesz olyan nap, amikor már nem fog fájni.

Aztán eljött ez a nap.

Nem haragszom rád, mert tudom, így a jó. Így van béke.

Így van tér, hogy újrakezdhessem az életem.

Olvasd el ezt is:

No Comments