Fáj, de elfogadom, hogy *soha többé* nem lesznek közös emlékeink

Készen állok a továbblépésre. Nem harcolok tovább az elkerülhetetlen ellen. Elfogadom a hiányod fájdalmát, mert tudom, hogy nem tehetek mást.

Még emlékszem az utcákra, ahol sétáltunk, a kávézóra, ahová rendszeresen jártunk, és a bárokra, ahol az éjszakákat töltöttük. Hiányzol, ki kell mondanom. Ugyanakkor elfogadom a tényt, hogy az életem nélküled folytatódik tovább. Rendben van, ha a szívem még mindig a te nevedet kiáltja. Rendben van, hogy hiányzol, hiszen sokáig az életem része voltál.

De az élet folytatódik tovább…

Egy nap, amikor meghallom a kedvenc közös számainkat, már nem szomorodom el. Egy nap, amikor lefekszem a lepedőre, már nem fogom a te illatodat érezni rajta. Egy nap úgy fogok visszatekinteni a kapcsolatunkra, hogy már nem remeg bele a gyomrom.

Készen állok a továbblépésre. Ezzel elfogadom a tényt, hogy soha többé nem lesznek közös emlékeink. Elfogadom, hogy nem leszel a mindennapjaim része.

Tudom, hogy mindent meg fogsz tenni és mindent el fogsz érni, amire vágytál – olyan életet élsz majd, amelyre büszke vagy, az a személy leszel, aki mindig is akartál, utazni fogsz, olyan dolgokat tapasztalsz meg, amit mindig meg akartál és persze találni fogsz egy új szerelmet is.

Tiszta szívből kívánom, hogy így legyen!

Hiszen én is tovább fogok lépni. Elfogadom, hogy te is ezt teszed. Egyszer majd más valaki lesz a szemed fénye, más valaki fog hálát adni azért, hogy mellette vagy. Ez fáj. Mégis remélem, hogy így lesz. Mert megérdemled. Remélem, találsz valakit, aki inspirál, aki motivál, akivel az élet egy kaland lesz. Remélem, hogy egy nap boldog leszel. Igazán boldog.

Elfogadom, hogy az igazán szép dolgok mindig véget érnek egyszer. Tudom, hogy semmit sem tehetek ez ellen. A kapcsolatunkat már nem lehet megjavítani. És rájöttem, hogy a legerősebb szeretet az, amikor hagyod a másikat elmenni.

Ezért engedlek el, és ezért lépek tovább én is…

Olvasd el ezt is:

No Comments