Meg kell tapasztalnod a fájdalmat, hogy *értékelni tudd* az igaz szerelmet…

Már tizenhat évesen megtapasztaljuk, hogy a szerelem fájdalomba van rejtve. Kicsit túl korán ismerkedtünk meg ezzel a nehéz érzéssel, még azt sem tudtuk, hogyan kellene megbirkóznunk vele.

Az első szerelem, amiben részünk volt, talán sosem teljesedhetett ki. Talán, amikor kifejeztük az érzéseinket, azt kaptuk válaszul, hogy: „csúnya vagy”, „sosem randiznék veled”, „kövérek a combjaid…”.

Mégis éreztük a szeretetet, még a gyötrelmeken keresztül is. Nem múlt el csak azért, mert csúnyán bántak velünk. Olyan furcsa ez, nem igaz? Szeretni valakit annak ellenére is, hogy megbántott.

Évekkel később, amikor már közelebb voltunk a húszhoz, mint az édes gyermekkorhoz, megtapasztaltuk, milyen egy olyan embert szeretni, akiért bomlanak a nők. Ez volt A könyörtelen egyoldalúság időszaka. Nem volt remény. A szeretet apátia volt.

Végül azonban a sok csalódás, a bánat és a fájdalom hatására megtanultuk, mennyire értékes a szívünk. A húszas éveink közepére már eszerint az új tapasztalt szerint kezeltük a szerelmet. Amikor egy olyan férfit sodort elénk az élet, aki bár szeretett minket, de nem volt hajlandó harcolni értünk, akkor egyszerűen elengedtük. A szerelem nemcsak egy múló szeszély, egy program vasárnap estére. A szerelemnek öröknek kellene lennie…

Aztán néhány év múlva végre megismerhettük a szeretet igazi, édes oldalát is. Azt a csodálatos szenvedélyt, amire mindig is vágytunk. A szerelem tálcán kínálta nekünk a nagy Őt, mintha így akarna bocsánatot kérni a sok szenvedésért. A szenvedésért, amelyet azért kellett átélnünk, hogy értékelni tudjuk az igaz szeretetet.

Hirtelen a szerelem teljessé vált. Nem üres ígéretek, bántás és értéktelenség jellemezte, hanem forró ölelések, érettség, jelenlét és gondtalanság. A szerelem megszépült végre. Olyan csodálatos lett! Sosem hittük volna, hogy lehet ennyire varázslatos.

A szerelem békévé vált. Végre megmutatta a valódi arcát. Azt az arcát, amelyért megérte harcolni.

Olvasd el ezt is:

No Comments