Elvesztettelek téged…

El kellett engednem téged. De ez nem történt meg csak úgy egyik reggelről a másikra. Rengeteg időnek kellett eltelnie, mire meg tudtam békélni a hiányoddal.

Képtelen voltam beletörődni.

Nem ment egyik napról a másikra.

Több ezer napra és milliónyi fejben lejátszott búcsúra volt szükségem. Minden alkalom egy fárasztó csata volt a szívem és az eszem, a fantázia és a durva valóság között.

Minden este szembe kellett néznem a fájdalommal.

Figyeltem, ahogy milliónyi szentjánosbogárként repkednek körülöttem a közös emlékeink. De ezekben már semmi örömömet nem leltem.

Inkább fájtak…

Volt idő, amikor magányosan ültem az üres vonaton, és a múltunkról gondolkodtam. A beszélgetéseinkről, a közös időkről.

Azt hittem, idővel végleg elmúlik ez, de még mindig visszatérsz a gondolataim közé. Mint egy villanás a semmiből. Az egyetlen különbség az üres vonaton töltött idő és a most pillanata között, hogy már nem sírok.

Akkor sírtam.

De már nem.

Valahol még mindig fáj, de fokozatosan elkezdtem elengedni minden érzésemet irántad. Az emlékeid még mindig ragaszkodnak hozzám, mintha az elmémbe égtek volna.

De lassan megtanulok elszakadni tőlük.

Látod? Nem egyetlen nap alatt dolgoztam fel a hiányodat. Lépésről lépésre, darabról darabra. És bár az emlékek még mindig nagyon élénkek a fejemben, az érzések lassan elmúlnak.

Elengedtem.

Az ismerős ragaszkodás a személyed iránt egyszerűen semmivé lett. Lassan az arcod is eltűnik, homályba vész.

Én pedig végre kimondhatom…

…túl vagyok rajtad!

Olvasd el ezt is:

No Comments