Hiányzol nekem, bár tudom, hogy nem egy az utunk …

Annyira szeretném, hogy ez másként legyen. Szinte mindennél jobban akarom.

Mindig reménykedtem benne, hogy mi együtt maradunk. Abban, hogy a végén a boldog, közös élet lesz a jutalmunk. Mindketten sokat tettünk a kapcsolatunkért, így úgy gondoltam, nekünk sikerülni fog.

Mégsem ez a helyzet. Mégsem így történt, még akkor sem, ha teljes szívemmel hittem benne.

A csontjaimban éreztem, hogy nekünk közös az utunk, nekünk együtt kell maradni, amíg élünk. De a valóság más: el kell engedjük egymást. Nem egy az utunk.

Vannak érzéseim, vannak emlékeim arról, hogy mennyire szeretjük egymást. Vannak olyan gondolatok a fejemben, amelyek megkérdőjelezik a jelent: biztos el kell engedjem a kezed?

De ma már tudom, hogy ez a közös döntés.

Mert bármennyire is szerettük egymást egykor, túl sok lett a csönd, túl sok lett a fájdalom, a kétség.

Megváltoztunk mindketten.

Ez nem baj, hiszen a változás jó. Ebben reménykedem.

Abban, hogy van értelme elengedni ezt a szerelmet, hiszen mindkettőnkre vár valaki, akivel egy lesz az utunk, valaki, akivel nem lesz ennyi fájdalom, ennyi kérdés és kétség.

Nehéz elengedni valamit, ami ennyire fontos volt mindkettőnknek. Nehéz elengedni valamit, ami ennyi boldogságot hozott.

De már régen nincs benne boldogság, bármennyire is akartuk menteni ezt a kapcsolatot.

Ezért mindig hálás leszek neked, hogy a harcban sem hagytál magamra.

De már mindketten tudjuk: ideje abbahagyni a harcot. Más dolgoknak van itt az ideje, és talán más harcoknak.

Ez most véget ért.

Talán egész életemben hiányozni fogsz, és ez nem is baj, hiszen ami köztünk volt az különleges és egyedi.

Mégis az a jó döntés, ha más utakon folytatjuk tovább.

Megpróbáltuk, megharcoltuk.

Viszlát, szerelmem.

Azt kívánom neked is, amit magamnak: boldogságot.

Olvasd el ezt is:

No Comments