Most valahogy nagyon elfáradtam az egyedüllétben …

Még akkor is, ha a környezetemben felbukkanó “majdnem” kapcsolatok egyikét sem irigylem, néha nagyon nehéz az egyedüllét.

Szerencsés vagyok, hogy tudom a dolgok jó oldalát nézni, és többnyire megtalálom a jót és szépet mindenben. Azokban a dolgokban is értelmet találok, amelyek dühítenek, bosszantanak vagy fájnak.

Tudom, hogy nem találja meg mindenki a társát huszonévesen, és azt is tudom, hogy semmi nincs kőbe vésve, ahogy a szerelem egy varázslat, a vége is az.

Vannak olyan kapcsolatok, amelyeknek egyszerűen – mindkét fél kedvéért és épüléséért – egy ponton véget kell vetni.

Tudom azt is, hogy vannak időszakok, amikor jobb, ha nincs mellettünk senki. Talán nem is tudnánk figyelni rá, vagy éppen arra van szükségünk, hogy magunk legyünk.

Nem esem kétségbe attól, hogy az elmúl hónapok választásai nem voltak sikeresek. Nem hibáztatom magam, hogy egyedül vagyok, nem hiszem, hogy mások bármiben is jobbak lennének, mint én.

Tudom, hogy a szerelemhez, az élethez egy jó adag szerencse is kell…

De azt is tudom, hogy vannak olyan napok, amikor nagyon nem jó egyedül. Amikor cserben hagy az ész, a tudat, a meggyőződés és még a remény is, hogy valahol vár rám valaki.

Persze, ez csak átmeneti és egy alapos alvás, vagy beszélgetés a barátokkal ki tud mozdítani ebből az érzelmi kátyuból, de mégis… ma valahogy nagyon egyedül érzem magam.

De már azt is megtanultam, hogy ez ellen se harcoljak. Nem kell mindig erősnek és függetlennek lenni. Néha azt is lehet, hogy hiányzik valaki. Például most.

Ha nem engedném át magamon ezt a fájdalmat időnkét, akkor már nem is hinnék a szerelemben.

Ha nem várnám az életembe ŐT, akkor már feladtam volna ezt az egészet. Én pedig nem adom fel.

Nem mondok le róla.

Mert tudom, hogy neki is nehéz. Mert tudom, hogy talán most valahol ő is pont úgy érez, ahogy én: vágyik valakire, akit szerethet.

Hiszem, hogy egy nap ideér.

Ez az írás is érdekelhet:

No Comments