Elment, és csak fájdalmat hagyott hátra…

Néha a fájdalom, amelyet maga után hagyott, jóval a távozása után is fennmarad. Rányomja a bélyegét a napjaidra, a boldogságodra és az egész életedre. Beárnyékolja minden mozdulatodat.

Időnként a fájdalom rosszabbodik, mert rájössz a közös örömökből már nem meríthetsz erőt. Elvette tőled a boldogságot és az önfeledt pillanatokat. Összetört. Szétrombolt. Megsemmisített.

Őt azonban mindez nem érdekli.

Ettől a fájdalom csak még hangosabban sikít benned. Tudod, hogy hosszú utat kell még megtenned a gyógyulásig. Utálod, hogy rá gondolsz, utálod, hogy hiányzik, utálod, hogy a régi, szép emlékeket pörgeted a fejedben.

Utálod őt is, amiért ezt tette veled.

És utálod a kétséget meg a félelmet, amely minden egyes nap felbukkan benned. Azt mondogatod magadnak, hogy megérdemled a boldogságot és a szeretetet. Hogy nem kell örökké szenvedésben élned. Hogy számodra is lehetséges egy teljes élet.

Csakhogy belül nem ezt érzed.

Hanem a fájdalmat.

És a fájdalom néha elhúzódik, ördögi ciklusként ismétlődik napról napra, hónapról hónapra, évről évre. Ugyanaz a káosz tér újra és újra vissza. Ugyanaz a csata ismétlődik, amelyet már nem is akarsz megnyerni. Mert könnyebb együttélni a fájdalommal, mint egyszer szembenézni a változás következményeivel.

De az élet nem erről szól!

Nem a fájdalomról és főleg nem a szenvedésről.

Ne törődj bele a veszteségbe! Addig menj, amíg meg nem kapod, amit akarsz. Ne add fel, míg vissza nem nyered azt a boldog és önfeledt nőt, aki voltál. Amíg meg nem szabadítod magadat minden régi emléktől, ami hozzá kapcsolódik.

Az életben mindig van választásod.

Válaszd hát önmagadat!

Ez is érdekelhet:

No Comments