Covid fáradtság – avagy majd’ egy éve az életünk része… Tudjuk, hogy már te is nagyon unod…

Mi is nagyon unjuk. Tényleg.

Szerintem most már az is eljutott a viszketés állapotába, aki tavaly márciusban, igen, tényleg lassan egy éve, még szipi-szupi jógás videókat posztolt, belekezdett új nyelvek tanulásába, vagy éppen sorozatmaratonokkal ütötte el az idejét.

El se kezdjük ennek a másik oldalát, mert soha nem érek a mondandóm elejére, hogy hányan vannak iszonyú nehéz anyagi helyzetben, hányan utálják már az online iskolát, hányan vesztették el a munkájukat, és hányan vesztettek el valakit, akit nagyon szeretnek.

A felületét sem merem megkarcolni annak a gondolatnak, hogy egy édesapa, édesanya, vagy bármilyen szerettünk elkapja a betegséget, majd kórházba kerül és soha többé nem látjuk viszont.

Millió aspektusa van ennek a vírusnak, és nagyon nehéz lenne találnom olyat, ami nem borzalmas.

Persze, sokat tanultunk magunkról, a világunkról, az emberekről, arról, hogy lehullanak az álarcok, és arról is, hogy a teljesítésünk határait mindig tovább tudjuk kitolni.

Megtanultunk alkalmazkodni, és megtanultuk azt is, hogy mindenki a saját szintjén nyomorog. Vannak akik a nyaralást siratták, és vannak/voltak akik a halottaikat. A kettő közé hatalmas éket vert a Covid, és attól félek nemhogy elfogadóbbak nem lettünk ezalatt a trauma alatt, hanem további ellenségeket gyártottunk magunknak.

Félek ettől.

De félek attól is, hogy eljött egy újabb krízis pont, és az emberek elfáradtak. Unják az állandó korlátozást, a nehéz anyagi helyzetet, a segítség nélküliséget, hogy be kell zárni, hogy nem lehet nyitni, hogy maradni kell, még mindig, hogy nem lehet menni, enni, lenni, hinni, és még annyi mindent nem lehet.

Azt vettem észre, hogy még aki nagyon türelmesen viselte a korlátozásokat, mert többé kevésbé rendben volt magával, és nem riasztotta a hétköznapi szürkeség, most már neki is elégett a kanóca.

Tudom, mert én is egy vagyok ezek közül. Pedig nekem van munkám, többé-kevésbé átvészeltük az elmúlt egy évet, bár a család több tagja is megfertőződött, végül senkinek nem lett komoly baja, egész jól viseltük/viseljük a home office-t… és mégis… mostanában nincs erőm a reggelekhez, a daráláshoz, az újabb “bírd még ki egy kicsit” szólamokhoz.

Nem tudom honnan fogok erőt meríteni a tavaszhoz, az újabb feladatokhoz, miközben érzem, hogy a kollektív tudat egyre ködösebb, nemhogy oldódnának a feszültségek, mintha egyre több lenne.

Elfáradtunk. Én is. Te is. Mindenki.

Csak azt tudom mondani neked, amit magamnak is minden reggel: ha magad miatt nem is, a többiek miatt muszáj.

Ha magam miatt nem is, a család miatt, a gyerek miatt még egy kicsit muszáj fegyelmezettnek lenni, ha másként nem megy online detox-al. Kevesebb internet, több napsütés.

Hogy mit tegyünk ebben e helyzetben? Kérded. Nem tudom a választ. Azt tudom, amit magamnak mondok minden nap:

Találj minden napban egy olyan dolgot, ami jó. Csak egyet, és már az is elég.

Adj hálát, hogy élsz, és bízz a szebb jövőben. Álmodj messzi tengerekről, előtted álló kirándulásokról, kipróbálásra váró ételekről, színházról, koncertől, nyári bulikról.

Mert eljön az a nap. Hidd el.

Ezt mondom magamnak is: kibírod. Mert muszáj.

De attól még fáradt vagyok. És ezzel sincs semmi baj. Megengedem magamnak. Mondd ki te is: elfáradtam, unom.

Hidd el, belefér. Nem kell titkolnod, nem kell úgy tenned, mintha minden rendben lenne, amikor nincs.

Fogadd el, hogy ez egy nehéz időszak, és próbálj meg a jövőre várakozással tekinteni.

Mert jobb lesz.

Próbálj meg hinni benne…

Ez is érdekelhet:

No Comments