Nem vágyom semmire, csak egy napra, egyedül …

Elfáradtam. Igen, ki kell mondjam, így az év közepén.

Fáradt vagyok, ingerült és feszült. Ha az előttem álló hónapokra gondolok, amiben két nagyon meleg nyári hónap van, érzem, hogy megy fel bennem a pumpa.

Az elmúlt közel másfél év, a covid-feszültség, a bizonytalanság, a sok rossz hír nagyon lelakta a lelkem. Persze, tudom, a rigmusokat: maradj távol a szocmédiától, maradj a saját buborékodban, maradj pozitív.

Ez nem mindig lehetséges. Most éppen azon a ponton vagyok, hogy negyven fokban izzadok a gép előtt, a következő könyvemet kéne írom, és millió dologért kellene hálásnak lennem.

Normál esetben ezekért hálás is vagyok. Van munkám, egészséges a családom, aki átesett a covidon élve jött ki a túloldalon, csodás férjem, kisfiam van.

De itthon vannak. Mindketten. Pontosabban itthon vagyunk mindhárman, egy-egy hónap megszakítással másfél éve itthon ülünk. Volt ovi, volt suli. Aztán bezárt. Aztán kinyitott. Aztán most megint zárva van szeptemberig.

A férjem a műhelyig megy, vagy anyagbeszerzésre, egyébként itthon van. Nézzük egymást. Imádom mindkettőt, de most tényleg azon a ponton vagyok, hogy valaki azonnal adjon egy repülőjegyet valahová Görögországba, és ne kelljen látnom a fiúkat egy hétig.

Ettől nem vagyok rossz anya és rossz feleség, csak egyszerűen: fáradt.

Mert időnként nem lenne baj a saját életünkből is kivenni egy kis szabit. Most ezt nem tehetem.

Maradnak a könyvek, a filmek és kora reggeli kelés, amikor nincs még negyven fok, és egy másfél órára legalább magam lehetek…

Tudom, te is fáradt vagy, akárcsak én.

Hatalmas virtuális ölelés mindenkinek aki kitart, aki felkel és csinálja. És tudom, ti is mennétek … de nem lehet.

Tartsatok még ki, az életetekért és az álmaitokért.

Én is ezt teszem…

Szeretettel,

Judit

No Comments