Rendben van, hogy néha szétesünk, és nem tudjuk folytatni…

Rendben van, hogy néha szétesünk. Szabad darabjaira hullanunk, hogy aztán újul erővel folytassuk az élet nevű játékot. Sőt, valójában néha szükségünk is van arra, hogy összetörjünk.

Össze kell rogynunk a fürdőszoba padlóján, hagyni, hogy a hideg csempe a forró bőrönknek nyomódjon. Engedni kell a könnyek áradatát és a sikolyokat, amelyek olyan keservesek, hogy a legmélyebb fájdalmakat is a felszínre emelik.

Néha szükséges teljesen elveszíteni önmagunkat: eldobni az iránytűt, elveszni a tenger kellős közepén úgy, hogy még a partot sem látjuk, a sötét vihar pedig csak tombol és tombol. Az sem biztos, hogy kijutunk a szárazföldre.

Olykor egyszerűen szükségünk van erre…

Rendben van, ha az életben először nincs tervünk és fogalmunk sincs arról, mi legyen a következő lépés. Nem baj, ha úgy érezzük, összetört a világunk.

Szükséges átélni a fájdalmat és olykor még a múlt mélyen eltemetett szenvedését is. Szükséges elmerülni a saját sötétségünkben, és szembenézni a bennünk lévő káosszal. Hiszen hiába fordítjuk el a fejünket az árnyékoktól, ők akkor is követni fognak.

Hagynunk kell elégni őket, hogy végleg megszabaduljunk tőlük. Sőt, egyszerűen csak hagyjunk elégni mindent. Hagyjuk, hogy a lángok megsemmisítsék múltunk minden olyan darabját, amire már nincs szükségünk, és hadd váljon hamuvá minden, ami eddig meghatározott minket.

A halál minőségében ott rejlik az újjászületés.

Ha feldolgoztuk az érzéseinket, már nem okoznak kárt a testünkben. Ha elengedtük a múltunkat, többé már nem tud visszarántani. És ha készen állunk rá, akkor felállunk, újjászületünk a hamuból és újra szárnyalhatunk.

Mert ilyen az élet.

Olykor szét kell esni. Hagyni kell mindent elveszni, elégni, majd újra bebizonyítani önmagunknak, hogy képesek vagyunk új fejezetet írni életünk könyvébe.

Bízzunk az átalakulás erejében.

Mert, ha bízunk, soha többé nem fog kétségbe ejteni, ha lángokban áll a világunk.

No Comments