3+1 történet, amin nevetsz és amit megkönnyezel – egyszerre

Vannak emberek, akik rejtve élnek köztünk. Nem azért rejtőznek, mert ezt akarják. Azért rejtőznek, mert félnek a furcsálkodó pillantásoktól, a félhangos megjegyzésektől. Azért rejtőznek, mert minden energiájukat felemészti, hogy egy átlagosok számára berendezett világban éljenek.

Mások. Összefoglalva fogyatékkal élőknek szokás hívni őket. Talán jobb lenne a kihívással élők kifejezés.

Vendégszerzőnk cégvezető, de most adománygyűjtő nagykövetként segíti egy olyan szervezet munkáját, akik a fogyatékkal élők és az “átlagosok” együttélését segítik. Most ő mesél neked három saját igaz történetet. Mindhárom megeshetett volna a te szemed láttára is. 

1. Márkó az oviban

Ősz, nyirkos idő, az udvaron sár, sár, sár. A középsősök dübögnek a folyosón, közben nagy zajjal tárgyalják a világ fontos dolgait. Indulnak az emeletre, a csoportszobához. Az egyik gyerek egyenként szedegeti a lépcsőket. Nagyon figyel. Talán még a nyála is kicsordul a szája szélén, tátott szájjal igyekszik felfelé. Lent, a lépcső aljában áll egy dajka és az egyik óvónő. A dajka már a felmosásra gondol a sok sáros cipőcske láttán. Egyik-másik gyereknek utána is szól, most éppen Márkó után kiabál.

– Márkó, megtörölted te a lábad?

– Eee megggööö, miiiii bejeöööö, mmmaaaa nnneee.

– Na ne bolondozz, kincsem, inkább menj vissza lábat törölni! 

Az óvónő nézi, ahogy Márkó tiltakozás nélkül, óvatosan ledöcög a lépcsőn és lábat töröl. Aztán, amikor a gyerek már hallótávolságon kívül van, a dajkához fordul:

– Te értetted, mit mondott?

– Nem.

– De akkor honnan tudtad…?

– Ugyan. Minden gyerek füllent ilyenkor valamit.

Minden gyerek. Minden nagydumás, sáros lábú gyerek. A többi nem érdekes, ha a felmosás a tét. Márkó középsúlyos értelmi fogyatékos, “spéci” gyerek. Az integrált nevelés, a természetes beilleszkedés számára létszükséglet, az óvoda számára pedig esély, hogy a legszebb, legteljesebb közösségben nevelhesse a gyerekeket.

2. Dorka a buszon

Autóbuszon ülök, talán nyár elején. Fáradt mama száll fel 8-9 éves kislánnyal, a kislányt mellém ülteti. A lány méreget egy darabig engem, majd szinte az arcomba hajolva, nagy lendülettel közli:

– DORKA!

– Így hívnak téged? – kérdezem.

– DOOOORKAAAAA!

A mama pironkodva mondja:

– Ne haragudjon! Dorka, nem szabad, ezt már megbeszéltük. Ne beszélgess a buszon.

Én próbálom megnyugtatni:

– Semmi baj! -, majd visszafordulok a kislányhoz és rámosolygok.

Ő kicsit bizonytalanabbul:

– Doooooorkaaaaaaa. Te ismersz? Ismersz? Doooorkaaaaaaaa…

– Igen, most már ismerlek, Dorka. Engem Ágnesnek hívnak.

Megnyugszik, elmosolyodik. Ragyog a mosolya. A mama azt súgja:

– Köszönöm! – és ő is ragyog.

Dorka Down-szindrómás. Őt rejtegetni próbálja a családja. Félnek, hogy zavaró, hogy terhes másoknak a kedvessége. Pedig Dorka mosolya bearanyozta a napomat.

3. Emma az iskolában

10 éves fiammal beszélgetünk, az egyik osztálytársa került szóba, Emma. Emma szőke szépség, csöndes és végtelenül nyugodt. Lassan, jól érthetően beszél, szembenéz, elmondja az érzéseit és a gondolatait. Jó vele lenni. Emma a fiamtól kér segítséget, ha a matekházival elakad. Mert sokszor elakad. De segítséget kér az olvasás- és írásfeladatoknál is. Amikor pedig tornaóra van, Emma sok-sok körrel lemaradva kocog a többiek után, a gyakorlatok nagy részét pedig inkább csak nézi. Emmának megkésett a mozgásfejlődése, lassabban tanul, “kicsisen” mozog. Kérdezem a fiamat, milyen Emmával egy osztályba járni.

– Nagyon jó! – mondja a fiam lelkesen.

– Miért? – kérdezem, és kissé somolygok, mert a lelkesedés mögött Emma szőke fürtjeit és ragyogó kék szemét gyanítom. De meg kell lepődnöm.

– Azééééért – húzza el a szót a fiam kissé elgondolkodva -, mert Emma olyan, mint egy felnőtt. Ha valami bánt vagy valaminek örülök, mindig végighallgat, még vissza is kérdez. Mindig figyel rám. Tényleg érdekli, amit mondok. Olyan jó neki mesélni!

Meghatódom. Ez a valódi elfogadás: a fiam már nem látja Emma másságát különösnek, csak azt, amiben Emma több és jobb, mint a kortársai. Hálás vagyok neki ezért. Megmutatta, hová fókuszáljak, amikor Emmára nézek.

+1. Akik barátságokat kötnek

Van egy egyesület, akik azért dolgoznak, hogy Emmának, Márkónak, Dorkának ne kelljen rejtőzködnie. Ők az Egy Sima Egy Fordított Egyesület.

… és azért is, hogy az olyan átlagos gyerekek, mint a fiam, barátságokat köthessenek velük. Elfogadó, befogadó közösségeket építenek: foglalkozásokat tartanak iskolákban és óvodákban, akár munkahelyeken is. 

Sok különleges dolgot csinálnak ezen kívül is. Meseposta projektjükkel olyan játékokat, meséket küldenek ki családoknak, amikkel sima és fordított családtagok is tudnak játszani, együtt jóféle időt tölteni. PAD projektjükben középiskolások kapcsolódnak “fordított” gyerekekkel, online üzeneteket, videókat készítve egymásnak. Erőforrás-csoportjaikban pedig “spéci” szülők találnak segítő közösséget és szakembereket ahhoz, hogy önmagukat, felnőttségüket megélhessék és megerősíthessék, amikor minden fókusz a gyerekre irányul.

Az Egyesület szeptemberben adománygyűjtő kampányt tart. Ha téged is megérintenek ezek a történetek, ha mosolyogtál vagy kicsit könnyeztél is, látogass el a weboldalukra és támogasd őket akár kicsi összeggel is. IDE KATTINTS a részletekért!

Legyen több vásott óvodás, ragyogó mosolyú utastárs vagy figyelmes barát, akiknek örülhetünk, akikkel a gyerekeink játszhatnak, akik megélhetik a mi örömünket.

(Hűvös Ágnes írása)

No Comments