LOADING

Type to search

Élem Inspiráció

Menekülni, de hová?

Share

Érezted már úgy, hogy mindent hátrahagyva azonnal indulnál? Nem érdekel se csap, se pap, szabadulni vágysz az életedből?

Igazából magamból is elegem van mostanság. És abból is, hogy a családtagjaim legyintenek és azt mondják, csak a tavaszi fáradtság.

Pedig én tudom, hogy ez nem az. Ez valami más. Ez valami „harmincplusszos” klimax, amikor azon a pontján vagyok az életemnek, hogy elegem van. Nagyjából mindenből. És nem, nem azért mert fáradt vagyok, mert ahhoz már hozzá szoktam.

Van egy barátnőm, aki szerint nem vagyok a „Flow”-ban, az a bajom. Én ezt nem tudom, hogy mi az a „Flow” így valószínűleg baromira nem is vagyok benne. A pillanatban, na ABBAN benne vagyok. Olyan magas szintre emeltem a hatékony munkát, hogy nem is ér utol senki.

Persze ezzel is baj van. Türelmetlen vagyok. Nem értem, hogy másoknak miért megy másként, másoknak miért van idejük kávézni, sétálni, amikor nekem a nap vége este tízkor jön el, akkor ülök le először.

„Mégis mit vártál? Saját vállalkozásod van, írsz, magazint igazgatsz, gyereket nevelsz!” Persze, de mások is csinálják. Mások is vállalkoznak, agyalnak, nyomják a napot reggeltől estig, mert kell, mert mindig valami kell, mindig kell valami. Nekem is.

Elismerés, szeretet, kreativitás, mások dicsérete, apám dicsérete, a férjem simogatása, a gyerekkel a lopott nevetéseink. Mind-mind kell, mindegyikre szükségem van.

Néha azt hiszem, hogy mi vagyunk az elveszett nemzedék. Mi, akik a rendszerváltásban voltunk tinédzserek – hiszen mi az összes rendszerre emlékszünk. Nekünk az összes rendszerben helyt kellett állni, dolgozni, tanulni – miközben mások, az ügyeskedők meggazdagodtak, leléptek, eltűntek, elköltöztek, mást választottak.

Mi maradtunk. Dolgozni, gyereket nevelni, a rendszert elviselni. Mert máshogy nem megy. Időnként vannak kisebb diadalaink: a gyerek szemében látjuk a lelkesedést, Istenem! Csak ne vegye el tőle senki. Rettegve óvjuk a gyerekeink biztonságát. Rettegve óvjuk a családi tűzhelyt egyik napról a másikra, mert mi van akkor, ha ez a szörnyű rendszer egy újabb törvénnyel még több súlyt rak ránk, és szeretteinkre? Hány ember fáradt tekintetét tudjuk még elviselni az utcán? Hány nyomorult történetet tudunk még végighallgatni a zöldségesben? Hány alapítványnak, szegény gyereknek, leégett gyermekotthonnak tudunk még utalni pénzt?

Én is voltam menekülő író. Amikor megtehettem. Elmenekültem az élet elől. Volt hozzá társam, az alkohol. Minden nap, minden másnap kipattintottam egy üveg bort, és ordítva táncoltam az éjszakában évekig, arra gondolva, hogy soha nem öregszem meg, hogy soha nem lesz másként, mindig könnyű lesz az élet.

Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy családom lett. Nem macskákból, hanem emberekből. Mikor jöttek ezek? Hogy kerültek ezek ide? Legutóbb, amikor néztem, a galérián csak egy fekete fehér bandzsa kölyök macska feküdt, az utcán pedig hajnalban az egyetemisták óbégattak. Férfi is feküdt az ágyban, de  nevére már nem is emlékeztem.

Reggel nem cigarettára gyújtok a kávé mellé, a szülés után leszoktam. Ma már félálomban kakaót készítek, és ha elfogyott a tej leszaladok a boltba, és közben haragszom magamra, hát micsoda szar anya vagyok, hogy ennyit nem tudok megjegyezni, hogy a gyerekem reggel forró kakaót iszik?

Mikor váltotta fel a cumisüveg a borosüveget? Nem emlékszem, olyan gyorsan történt…

Az még halványan rémlik, hogy úgy terveztem Toszkánában fogok élni, és regényeket fogok írni. Hátra hagyom a nagy és büdös várost, és egy szál bőrönddel meghódítom a világot. Aztán ez egyre távolabbnak tűnt, annak ellenére, hogy sorban írtam a regényeket, és az élet, minden csodájával a keblére ölelt.

Nem vagyok hálátlan a sorsomért, mert megtanultam észre venni a saját csodáimat: az embereket, akik körül vesznek.

A családomat, akikre támaszkodom (szűk és bő értelemben is), és a csapatomat, akikkel a magazint készítjük. De akkor meg miért is menekülnék? Ki elől és hová?

Van az úgy, hogy az embernek egyszerűen csak elege van. És szerintem ebben nincsen semmi szégyellni való. Mert mindig szükség van az újra. Addig, amíg így érzünk biztosan nem öregszünk. Csak az évek múlnak el, és egyre távolabb kerülünk Toszkánától…

(De azért még fenntartom a jogot, hogy egy napon nekivágok!)

 

Tags:
Hidasi Judit

A Goodstuff Magazin alapítója, főszerkesztője, író, újságíró. Hisz a szavak erejében, a rock and rollban és a nőkben. (És persze a férfiakban...) Jelenleg hatodik könyvén dolgozik, Április út című regénye Szlovéniában érettségi tétel. Elkötelezett híve a szakmájának, az oktatásnak, és az új dolgok felfedezésének. Ide írhatsz neki: goodstuffmagazin@gmail.com Könyveit itt keresd:gabo.hu és publio.hu(És a könyvesboltokban.)

  • 1

You Might also Like