Két napig ringatóztam a sivatagban, egy teve hátán

Végeláthatatlan homokdűnék, izzóvörös naplemente, csillagfényes égbolt és megnyugtató csöndesség – úti beszámoló egy káprázatos sivatagi kalandról!

Anna vagyok, 34 éves és utazásfüggő. Az elmúlt két évben önkéntesként éltem a világban, a párommal együtt. Mielőtt Afrikába látogattunk, három hónapot Ázsiában töltöttünk, hogy lássuk, milyen szerepe van az állatoknak a különböző helyi kultúrák életében.

Indiába azért utaztunk, hogy kipróbáljuk a tevegelést, és megtudjuk, hogyan élnek a sivatagi emberek. Ezen a vidéken a teve akkora kincs, mint a víz,  a teherhordás mellett arra használják őket, hogy ide csalogassák a turistákat.  A legolcsóbb kétnapos túra, két főre, átszámolva, több mint 35 ezer forintba kerül, ami napi kétszeri étkezést, tevegelést és egy szabadban töltött éjszakát tartalmaz. Természetesen ennél sokkal drágább programokra is befizethetünk, sőt, teve helyett terepjáróval is furikázhatunk a homokdűnék között.

Két izgalmas sivatagi nap beszámolója következik:

Az utazásunk negyedik hetében jártunk, amikor megérkeztünk Dzsaiszalmerbe, India északnyugati részére. Az Aranyvárosnak nevezett település a pakisztáni határ közelében, egy sárga homokkő vonulaton, a Thár-sivatag nyugati peremén fekszik. A városból naponta indulnak teveszafarik a Kanoi melletti, Sam homokdűnékhez.

Éppen a születésnapomat ünnepeltük aznap, amikor befizettünk egy  tevetúrára. Kora reggel autó jött értünk, amely egészen a sivatagig vitt bennünket. Itt ismerkedtünk meg a túravezetőnkkel, Isaac-kel, akinek a nevét még ma is emlegetjük. Két teve is várt ránk, Bablu és Madria. „De, hogy kerülök rá ennek az állatnak a hátára?” – morfondíroztam magamban.

Gondolkodásra nem jutott sok idő, minden olyan gyorsan történt. Isaac egyet csettintett a nyelvével, és Bablu már térdre is ereszkedett előttem. Gyorsan felkapaszkodtam a hátára, miközben attól rettegtem, hogy ne álljon fel túl hamar. Jól megmarkoltam a nyerget, majd lehunytam a szememet, és vártam, hogy elinduljon.

Isaac jelt adott, mire Bablu nekilódult. Görcsösen kapaszkodtam a nyeregbe, és igyekeztem a teve hátán maradni. Nem volt könnyű, hol ide, hol oda dobált, olyan érzés volt, mintha egy hajóban ülnék a tengeren. Miután megtettük az első kilométereket, kezdtem elengedni magam és élveztem a ringatózást.

Az első pihenőnél Isaac tüzet gyújtott, zöldséget párolt, kenyérlepényt (chapati) készített. Közben mesélt a gyerekkoráról: kisfiúként nagybátyja nyomába szegődött, és igyekezett mindent megtanulni a rokontól, hogy majd ha felnő, ő is túravezető lehessen. Azóta sok idő eltelt, Isaac már 16 éve tevékkel foglalkozik. A jószágok azonban nem az övék, így a nagy haszon sem neki jár.

Miközben mesélt, a keze serényen dolgozott, ebéd után rá várt a mosogatás, amihez nem vizet, hanem homokot használt. Én is kipróbáltam a sivatagi módszert, és meglepődtem, milyen hamar megtisztultak a zsíros edények a homokos dörzsöléstől. Amíg mi pihentünk, a tevék a környéken lévő fák leveleiből lakmároztak.

Egyre forróbban tűzött a nap, Isaac csak egy fehér vászonruhát viselt, ő haladt elől, vezette a tevémet. Miközben gyalogolt, megállás nélkül telefonált. Később megtudtam, miért. Az indiai nem tud írni és olvasni, ha szöveges üzenete jön, megkéri a barátját, hogy olvassa fel neki. Az internetet csak hírből ismeri, és a saját korával sincs tisztában. „Talán 35 éves lehetek” – vakarta a fejét, de én többre saccoltam. A haja már szinte teljesen ősz, a kemény munka éles barázdákat vésett az arcába.

Isaac-nek három lánygyermeke van, a legkisebb még csak két hónapos. A férfi az egyetlen kenyérkereső a családban, ezért akkor jut több minden az asztalra, ha a turisták nagy borravalót adnak neki. A fizetése nem sok, 3000 rúpiát (13 ezer forintot) kap havonta a főnökétől. Mindenféle utazóval volt már dolga, a legjobban a gazdag amerikaiknak örül.

Lassan megérkeztünk az éjszakai szálláshelyünkre, ahol Isaac újból vacsorát készített, a tevékkel foglalatoskodott. Közben mi a homokkal játszottunk, kézlenyomatokat készítettünk, ábrákat rajzolzunk, csúszkáltunk. A homok puha volt, meleg, és mindent beborított, mint egy lágy takaró. Az éjszakát a szabadban, hálózsákban töltöttük, közel s távol egy teremtett lélek sem volt, csupán a csillagok világítottak felettünk.

Másnap egy kis faluig tevegeltünk, Isaac figyelmeztetett bennünket, hogy a településen ne fotózzunk, mert a lefátyolozott muszlim nők nem kedvelik a turistákat. Valóban láttunk néhány szúrós tekintetet, de a többség barátságosan fogadott minket. A nők egy része éppen vizet hozott a kútról, ezt a tevékenységet naponta többször megismételik. Megitattuk mi is a tevéinket, majd továbbálltunk.

A hátsónk már lassan két napja sajgott a nyeregtől, ezért újból megálltunk és pihentünk, Isaac még el is szenderedett. Közben mellénk szegődött egy fiatal fiú a faluból, aki élelemért cserébe a tevék körül szorgoskodott. „Ha felnő, belőle is túravezető lesz egyszer!” – gondoltam. Egy idős, ősz hajú asszony is csatlakozott hozzánk, az arca csupa ránc volt, kenyeret kért. Sok a szegény ember a sivatagban.

A túra lassan a végéhez közeledett, búcsúzóul Isaac gyermekkori álmát is megosztotta velünk. Saját tevéket szeretne, hogy ne kelljen másnak dolgoznia, és a bevétel az ő zsebébe kerüljön. Így több kecskét, tehenet tarthatna és saját víztartályt is építhetne. Tevét ugyan nem tudtunk venni neki, de borravalót mi is adtunk, és megígértük, ha hazamegyünk, elmeséljük a történetét.

Kocsiba szálltunk és elhajtottunk Dzsaiszalmer irányába, Isaac pedig újból kezébe fogta a kötelet, csettintett a nyelvével, és a tevék ringatozó mozdulatokkal újból nekivágtak a sivatagnak. Árnyékuk élesen kirajzolódott a homokban.