LOADING

Type to search

Élem

Tabutéma: Én és a proktológus

Share

Ha már ilyen kemény veled az élet és menni kell, legalább hozd zavarba az orvosod. Ez sem egy rossz taktika, ha már letolt bugyival mutogatod a feneked.

De most komolyan. Lehet, hogy én nem nőttem fel, de valahogy azokban a helyzetekben, amikor komolyan kell(ene) viselkedni minimum, hogy elröhögöm magam. De az is előfordul, hogy olyan cirádás szóvirágokkal élek, amit rajtam kívül senki nem ért meg. Így próbálom kezelni a zavarom. Aztán persze sokszor adódik a szituáció, hogy a másik fél nem érti a humorom. Ebből pedig az következik, hogy már ő is zavarban van, én pedig kétszer annyira, mielőtt kinyitottam a számat.

Vannak kemény dolgok az életben. Olyanok is, amiről nem beszélünk. Pedig kellene. Ha másért nem azért, hogy dőljenek a falak, olvadjanak a jegek, oszoljanak a felhők. No meg az ember lánya ne összezárt lábakkal akarjon fenékvizsgálatot. Nagyon találó egyébként a magyar nyelv, már megint. Az ide vonatkozó zabszemes hasonlatot kéretik felidézni.

Aranyér. Népbetegség. Többeknek van, mint gondolnánk. A sarki patika tele van aranyér elleni gyógyszerek reklámplakátjaival. Tehát keresik. Tehát létezik. Nem csak az én nyomorom. Azinternet is azt írja, hogy tele van vele az ország. Rosszul táplálkozunk, keveset mozgunk, és természetesen szorongunk. Szorongok, tehát vagyok. Városban élek, tehát szorongok. 2017-ben vagyok, tehát szorongok. Már a klotyón is reggelente. Vajon ma mennyire leszek hangos? Hallani fog a felső szomszéd?

Húztam, halasztottam. Beszedtem mindent amit kigugliztam a témában, kúp, kenőcs, gyógyszer. A második héten már a gyógyszerész kérte számon: még mindig nem ment el az orvoshoz? Hát izé… ez nem tréfa – duzzogott a monitorba és kiállított egy újabb számlát egy újabb ötezer forintos tételről. A francért kell ez? Amennyi pénzt elköltöttél már elmehetnél nyaralni – gondoltam magamban. Vény nélküli gyógyszerek … mégis mit gondoltál? Másik gyógyszertárba mentem a következő héten… azután rájöttem, hogy ez nem segít.

Bejelentkezem a proktológushoz. Annyira nem voltam bátor, egy magán rendelőt választottam, bízva abban, hogy ott mégiscsak, hát izé, emberszámba vesznek, és nem lesz annyira megalázó mutogatni a fenekemet. Szerencsém van, valaki lemondott egy időpontot. Holnap dél jó lesz? Nincs itt vissza út – bárhogy is töröm a fejem, hogy nincs-e valamilyen halaszthatatlan dolgom. Nem. Nincs. Menni kell a dokihoz.

Szorongok, tehát vagyok. Éjszaka háromszor ébredek fel a gondolatra, hogy mi van, ha rákos vagyok? Mi van, ha egy rákos daganat növekszik a hátsómban? Nem, az nem lehet. Persze reggel négyig agyalok rajta és másnap egész nap. Nem eszem. Megyek délre.

Természetesen a helyzet reggelre kicsit jobb – már majdnem visszafordulok az ajtóból. Lehet, hogy simán megúszom doki nélkül – na jól van. Haladjunk. Öt percet kések a rémes dugó miatt.

  • Tessék jönni, tessék jönni – tárja nagyra az ajtót az orvos, és bár kedvesen mosolyog én még, ha lehet, egy fokkal kellemetlenebbül érzem magam.
  • Elnézést – mondom, motyogom inkább.

Próbálom felmérni a terepet, elvégre ennek az embernek néhány perc múlva a legintimebb testrészem mutatom majd. Számomra ez a vizsgálat kellemetlenebb, mint a nőgyógyászat. Azt már ismerem, tudom mi vár rám. Itt most vagyok először, ráadásul egy nagyon szégyenteljes problémával. Kundera szerint az ember „lyuka” kinyílik akár egy virág, és legvédtelenebbek is székelés közben vagyunk. Igen. Illetve amikor egy idegen mindjárt megvizsgálja a virágunkat.

De előbb kikérdez. Én pedig már érzem, hogy lassan jön a gyomrom felől a megállíthatatlan röhögés. És butaságok fognak kibukni a számból.

  • Könnyen megy a székelés? – kérdezni.
  • Az attól függ – válaszolom.

Letolja a szemüvegét és rám néz.

  • Fájdalmas? – kérdi.
  • Maga a folyamat ordítással jár. Előbb magamban ordítok, majd kicsit hangosabban, később a családommal, mert a „hangulat” egész nap kitart. Kellemetlenül érzem magam igazából. Kezdetben nem ordítottam, de rájöttem, hogy úgy egy kicsit könnyebb. Vajon miért… – gondolkodom el komolyan.

Semmi mosoly. Semmi együttérzés. Haladunk tovább a kikérdezésben.

  • Lágy a széklete?

Most erre mit mondjak? Étele válogatja, de ezt nyilván tudja.

  • Átestem egy vírusos megfázáson néhány hete. Akkor elég szapora volt a széklet. Én nem kevésbé hazafelé menet. Egyéb iránt normális. Rostosan táplálkozom, divatos is az manapság.
  • Nagyon helyes.
  • Köszönöm, igyekszem nem csak szónokolni a helyes székletről. A szószékről. Az nem jó, ha elakad. Mert az már székrekedés. Bár én most elég rekedt is vagyok egy megfázás miatt. Érdekes, hogy a szószék az majdnem szószéklet. Mondhatni, hogy a pap ha sokat prédikál szószéklete van… – szalad ki belőlem a hülye.

Borzalom. De azért felröhögök. Nem hiszem el, hogy kínomban kimondtam. Ezen a ponton az asszisztens, aki a szobában van, és aki szintén mindjárt látni fogja, ahogy kitárulkozom, mint egy virág, elég bizalmatlanul méreget. Talán rossz vizsgálóban vagyok. Az agyamat kéne vizsgálni.

  • Kérem álljon fel és feküdjön a hátára, tolja le a nadrágját és az alsóját – áll fel sietősen az orvos.

Ez most túl sok információ volt. Én pedig teljesen zavarban vagyok, a vizsgálat miatt is, meg a hülyeségem miatt is.

  • Hol tudok levetkőzni? – kérdem sután.
  • Kérem pontosan tegye azt, amit mondok. Tolja le a nadrágját és az alsóneműjét, feküdjön le háttal és forduljon a bal oldalára.

Hah! Az előbb nem ez volt a sorrend és plusz egy teendő is akadt. Persze nem értem. Persze tök béna vagyok. Persze letolt gatyával támaszkodom a vizsgálónak. Persze elmondja még egyszer, érzem a hangjában a feszültséget, ettől majdnem összecsinálom magam… végülis mégiscsak mindjárt a fenekemben fog turkálni. Azért harmadjára sikerül felfeküdnöm.

És ott vagyok. Kitárulkozva a nagyvilágnak, összeszorított foggal és fenékkel, és próbálok lazítani. Mert azt kérte. Rettegek. Rettegek a diagnózistól, a fájdalomtól, ami a gerincemig hatol, az egész hülyeségemtől, hogy miért kellett eddig várnom… Aztán rettegek még. A diagnózist felfogom. Rendben van. Illetve természetesen nincs rendben. Pszichoszomatikus – mondja, miközben gépel. Mondom én: szorongok, tehát vagyok. A büdös életbe. Kezdjek megint piálni?

Aztán még az is eszembe jut, hogy mit gondol a fenekemről? Vajon túl nagy a virágom? Helyre lehet ezt még hozni? Egyáltalán: létezik plasztikai sebészet végbéltájra? Sápadtan émelygek a széken. Az orvos észreveszi. Rajzol, elemez, mutogatja hol van a baj. Nem, műtétre nincs szükség. El kell mennem egy speciális technikát oktató nőhöz, aki majd megtanít az izmokat ellazítani. Persze a fejemben pánikolok, hogy a jó életbe már, tényleg minden hülyeségem MINDIG pszichoszomatikus???

  • Ne aggódjon, csak egy kicsit legyen türelemmel. Lépésről lépésre haladunk – mondja. Feláll és kezet nyújt. Ez az egyezményes jel, hogy legyek már kint.

Azért persze eszembe jut, hogy ezzel a kézzel két perce még a végbelemben volt. Megint rám jön a röhögés. Már indulna a riposztom, hogy ma hány emberrel fogott kezet, de időben elharapom magamban. Semmiképpen nem akarok tiszteletlen lenni. Megköszönöm. Eliramodok a helyszínről.

Lazíts.

Ne szorongj.

Könnyű azt mondani…

Később, már a buszon elgondolkodom. Mi a jó megoldás? Önkezelés, internet, mások tanácsára hallgatni? Egy jó megoldás van: orvoshoz menni. A statisztika azt mondja, a vastag- és végbélrákban elhunyt betegek 80%-a megmenthető lett volna. Ha elmennek orvoshoz.

Ne szorongj.

Menj orvoshoz. Kellemetlen, igen. De a 20%-ba tartozni még inkább az.

 

Tags:
Hidasi Judit

A Goodstuff Magazin alapítója, főszerkesztője, író, újságíró. Hisz a szavak erejében, a rock and rollban és a nőkben. (És persze a férfiakban...) Jelenleg hatodik könyvén dolgozik, Április út című regénye Szlovéniában érettségi tétel. Elkötelezett híve a szakmájának, az oktatásnak, és az új dolgok felfedezésének. Ide írhatsz neki: goodstuffmagazin@gmail.com Könyveit itt keresd:gabo.hu és publio.hu(És a könyvesboltokban.)

  • 1