Drága Anya! Köszönöm.

Köszönöm neked az életet. Hogy mellettem álltál akkor is, amikor én nem akartam. Mert igazán biztonságban tudom, csak melletted érezhetem magam.

Köszönöm, hogy megmutattad, az ember az összes hibájával együtt csodálatos és szerethető.

Köszönöm, hogy egész életemen át táplálod a köztünk lévő eltéphetetlen köldökzsinórt. A feltétel nélküli szeretetet.

(Morell Eszter)

Mondtam már?

Lehetne ez a pár sor egy egyszerű anyák napi köszönetnyilvánítás, mégsem az. Nem az, mert amellett, hogy az ember eredendően hálás az édesanyjának, amiért a világra hozta és felnevelte, azt azért mégis csak kevés ember mondhatja el magáról, hogy az anyukája nem csak a példaképe, de a legjobb barátnője is egy személyben.

Bár külsőre csak bizonyos szögből és bizonyos fotókon hasonlítunk, belsőleg nagyon sok mindenben ugyanúgy gondolkodunk, legyen szó az érdeklődési körünkről, kétségeinkről, családról, nevelésről, és úgy általában a világról alkotott felfogásunkról; az értékekről, amelyeket tovább szeretnék vinni, és amelyek átsugároznak egyes írásaimon is.

Mondtam már, hogy köszönöm?

(Hajdú-Antal Zsuzsanna)

Köszönöm, hogy engedsz. Megengedsz, elengedsz. Köszönöm, hogy tiltottál. Megtiltottál, eltiltottál. Köszönöm, hogy hagytál kamaszosan gyűlölni, és hagytál visszatalálni. Köszönöm, hogy rám szóltál, ha utcalányosan öltöztem fel, és ha korosztályomat megszégyenítő sminket akartam magamra mázolni. Hálás vagyok. Hálás vagyok, hogy sírhattam neked a szemét pasik, meg a hazug barátnők miatt. Sírhattam minden olyanért, amire előtte már persze figyelmeztettél. Ugye, megmondtam. Sosem mondtad, de mindketten tudtuk. Tudtuk, hogy Te mindent jobban tudsz, de én csak azért is minden ellen lázadok. Azt hiszem, ezt Tőled örököltem.

(Csepely Zsófia)

Úgy is tudod, de azért leírom: minden nap köszönöm, hogy vagy, hiszen minden így jó, együtt veled. Nélkülözhetetlen, és pótolhatatlan az én anyukám. “Te vagy a barátom” – mondja, most már a fiam is. És tényleg.

(Hidasi Judit)

Köszönöm, hogy olyan lettem, amilyen! Korábban, még nem tudtam, hogy ez milyen jó nekem. Lázadtam, mert azt hittem jobban tudom az életet. Az hittem, hogy össze-vissza beszélsz énnekem. De aztán anya lettem én is, és most az én gyerekeim hiszik azt, hogy: „jobban tudom én is”. Most próbálkozom, mert itt vannak az enyémek, és meg kell nekik mutatni, hogy milyen ez az élet. Nem könnyű és sokszor fáj, de melózunk, mert muszáj. Mert a sok ölelés, puszi és simogatás meghozza a gyümölcsét; nem kell sokat várni, csak néhány évtized már.

(Szöllősi Tímea)