LOADING

Type to search

Élem

“Tolnálak hátulról!” és társai, avagy mikor mehetünk végre nyugodtan végig az utcán?!

Share

Hogy milyen érzés reggel azon gondolkodni, hogy a szemközt folyó építkezésen dolgozók beszólnak-e a szoknyánkra? Vagy azon gondolkodni, hogy a munkahelyünkön a férfiak mit szólnak majd a nyári ruhánkhoz? Ugye te is tudod, hogy milyen érzés… 

Az alaphelyzet: nők egyedül, vagy többen egy csapat férfi előtt kénytelenek elmenni. Hogy mit érzel? Hogy mi az ami kavarog benned? Kiszolgáltatottság, még akkor is, ha nem foglalkozunk vele mit néznek, gondolnak, miről beszélnek velünk kapcsolatban. Szégyenérzés, még akkor is, ha tudjuk, nincs felfutva a szem a harisnyán, nem gyűrődött fel a szoknyánk hátul.

Megfelelési kényszer, akkor is, ha tudjuk, melyik vélemény számít nekünk és melyik nem (ebben az esetben ez utóbbi) és már 14 évesen eldöntöttük, hogy eszünk ágában sincs minden férfinek tetszeni. Sőt! Teljesen mindegy milyen célból és milyen társadalmi osztályból származó férfiak csoportjáról beszélünk, az érzés mindig ugyanaz.

Minap, amikor eldöntöttem, hogy cikket írok erről, az egyik szituációban lépésről – lépésre tudatosan figyeltem a bennem zajló folyamatokat:

Haladok az utcán, kezemben laptop, éppen leteszem a telefont egy beszélgetés végén. Menet közben észreveszem, hogy 150 méterre tőlem 4 férfi áll a járda szélén, beszélget. Amikor tudatosodik bennem, hogy el kell majd mennem előttük összerándul a gyomrom. Még most, 38 évesen is! Ahogy közeledek, azon kapom magam, hogy figyelem, mennyire figyelnek ők a körülöttük elhaladókra – együtt ácsorgást és nézelődést végeznek, vagy egymással intenzíven kommunikálnak? Ha nem is intenzíven, de egymással beszélgetnek, ez megnyugtat. Ahogy közeledek, már három másik dolgon gondolkodom, el is felejtem őket, csak azon kapom magam, hogy amikor  mellettük haladok el a radarjaim kiélesednek. Hallok-e valamit, vagy észre se vettek? Mellékesen konstatáltak és folytatták a beszélgetést. Én pedig továbbhaladtam.

Ha nem is napi, de heti szinten biztos hogy van egy ilyen helyzet.

Amikor minap a lányom a Margitszigeti uszodába menet az építési területen áthaladáskor szabályszerűen mögém bújt, amikor a munkásokkal egyezkedtem, hogy átmehessünk a rövidebb úton, teljes mértékig együtt éreztem vele. Én már tudom kezelni, hogy folyamatosan meg vagyok ítélve kéretlenül is az utcán férfiak részéről annak ellenére, hogy semmi közük nincs hozzám és a világon senki nem jogosította fel őket arra, hogy ezt tegyék. Úgy érzik, hogy ehhez nekik joguk van. Ismétlem: teljesen mindegy hogy milyen társadalmi státuszú férfiakról beszélünk. Ugyanez zajlik a multicég éttermében, vagy a tárgyalótermekben.

Folyamatosan a megmérettetés és megítélés érzését mégis nekünk, nőknek kell kezelni, többségében úgy, hogy megtanuljuk negligálni, de amíg ezt kialakítjuk, addig is NEKÜNK, NŐKNEK VAN EZZEL DOLGUNK.

Amikor erről beszélgetek más nőkkel, özönlenek az egyéni történetek. Egyikből sem az elismerés, vagy az önbecsülésük megerősödése sugárzik. Sokkal inkább a félelem, a szégyen és a menekülési kényszer. Sokan egyenesen átoknak tartják testalkatukat, ha a mai szépségkultusz szerint férfitekintet számára vonzóbbnak számít – és kamaszkorukig visszamenőleg élénken élnek bennük azok az esetek, amikor a fiúk, férfiak csoportos ítéleteinek voltak kitéve. Mert a tetszésnyilvánítás sem dicséret ebben az esetben. Ugyanolyan kiszolgáltatottság érzés és megszégyenülés, mint a „beszólások”. Nem kértük ugyanis, és az üzenete pedig ez: „látlak, és azt mondok rád, amit akarok, mert nekem az hatalmamban áll. Hangosan is, mert akkor sem fogja senki a rosszallását kifejezni, senki nem fog megvédeni téged tőlem.”

Éppen ez a lényeg. Annyira benne van a kultúránkban, hogy ezt szabad, a „férfiak már csak ilyenek”, hogy emiatt semmilyen számonkérésre nem is kell számítaniuk. A kultúránk alapstruktúrája az, ami ezt megengedi és mindössze azt tudja tanácsolni a nőknek: „kerüld ki őket”. Tehát: „folyamatosan állj készenlétben és te alakítsd ki az útvonaladat, mert különben nem érezheted magadat biztonságban”.

Miért én kerüljem ki? Miért én dolgozzak azon, hogy ne törődjek vele? Miért nekem van még 38 évesen is enyhe gyomorgörcsöm ezekben az esetekben? Miért nekem van ezzel dolgom? Tehát: engem ki véd meg? Kérdezhetem joggal. Azt hiszem, hogy ezek a hétköznapi interakciók mutatják a legjobban, milyen sok kis területen éljük meg nőként a kiszolgáltatottságot.

És hordunk „biztonságos” azaz magunkat elrejtő ruhákat.

És alakítunk ki rutinból mondható védekező mondatokat ezekre a szituációkra.

És játsszuk le újra és újra a fejünkben ezeket a szituációkat azt remélve, hogy jobban felkészülhetünk egy következő hasonlóra.

És közlekedünk úgy az utcán, hogy a lehető legkevesebb külső ingert fogadjuk be…

És el sem tudjuk képzelni, hogy erre a sok stratégiára ne legyen szükség.

Tags:
Kanya Kinga

Kánya Kinga, a KimeNŐ nőknek szóló önismereti és önfejlesztő program alapítója. Mottója: a változás az életünk természetes dinamikájának része és a probléma nem betegség. A megfelelő eszközök és módszerek ismeretében megtalálhatjuk a megoldást az élethelyzetünkre.
Ezért trénerként és egyéni tanácsadóként nőknek segít erőforrásaik feltárásában és a változáskezeléshez szükséges eszköztáruk bővítésében, szociológusként pedig a nők egyenlő társadalmi helyzetének megvalósításáért dolgozik. Három gyermekes anya, aki saját maga is folyamatosan szembesül a női élet, és az anyaság kihívásaival.

www. kimeno.hu

Ide írhatsz neki: kanyakinga@kimeno.hu

  • 1