LOADING

Type to search

Élem Főoldal

Negyven vagyok és tök jól érzem magam, avagy elég legyen már a rinyálásból!

Share

Annyi mindent mondanék arról, hogy milyen jó volt húsznak lenni, de most inkább azt mondom el, hogy *mennyire* jó negyvennek. Szöllősi Tímea jegyzete.

Amikor tizenéves voltam, mindig nagyobbnak akartam látszani, minimum két-három évvel hazudtam magam idősebbnek. Persze ez az idő már a múlté, egy nő a harmincas éveitől kezdve inkább annak örül, ha néhány évet letagadhat. Mindenesetre az akkori harmincasokat meg negyveneseket matuzsálemeknek láttam és nagyon távolinak tűnt, hogy egyszer én is negyven éves leszek. Azt meg végképp a fene se gondolta volna, hogy ilyen jó lesz negyven évesnek lenni és semmiképp nem cserélnék a huszonévesekkel.

Még azzal együtt sem, hogy nem vagyok vak és látom milyen szép sima a bőrük és tudom, hogy az enyém már egyre fonnyadtabb lesz és tízszer annyit kell tennem érte, hogy valahogy kinézzek és eltüntessem a narancsbőrömet, mint huszonhárom évesen.

De ahogy most itt fekszem a nyugágyban és puhán simogat a meleg balatoni szellő, arra gondolok, hogy tök jó nekem. Nem mondom, akkor is remekül éreztem magam a bőrömben, amikor tizenöt évvel ezelőtt hevertem ugyanígy, rakás gyerek nélkül, de most, hogy ők vannak, ez a legfantasztikusabb, ami történhetett velem. Mert általuk lettem igazán az, aki.

Na meg az évek, meg a rutin. Mert az, ami most a fejemben van, köszönő viszonyban sincs azzal, ami a fejemben volt húsz, de akár csak tizenöt évvel ezelőtt. És ez tuti nem csak a tanulmányoknak köszönhető, sokkal inkább a tapasztalatoknak. Mert mi negyvenesek már jó előre tudjuk azt, amit a fiatalabbak nem. Jobban ismerjük az embereket. Messziről kiszagolunk egy idegenről csomó mindent, sokszor tényleg olyan, mintha mindenki egy nyitott könyv lenne.

Amíg régen könyvekből meg újságokból igyekeztem megtalálni a tudást, már a gyakorlat teszi a mestert. És sokkal ösztönösebb lettem. Meg se kottyan, ha több dolgot kell megcsinálnom egy óra alatt. Mondhatnám úgy is, hogy hatékonyságom nem ismer határokat, úgyhogy általában egyszerre öt-hat dologra koncentrálok. Legyen szó a háztartásról, a gyerekek problémájának megoldásáról, munkahelyi ügyekről pikk-pakk megszervezek bármit, sőt egyszerre többet is. Mivel általában a gyerekek körül forog a világ és az ő igényeik beelőzik az enyémet, már sokkal kevesebbel is beérem. Már attól jobb kedvem lesz, ha a gyerekek jól érzik magukat, sokkal többre nem vágyom (azért néha igen).

Olyan ez, mint a jóga. Ha sokat gyakoroljuk, egyre hajlékonyabb lesz a testünk és vele együtt válunk mi magunk is rugalmasabbá. Na, hát pont így működik ez a gyerekek esetében is. Egyre hajlékonyabbak és rugalmasabbak leszünk, ahogy próbáljuk kielégíteni a különböző igényeket. Közben csökkennek a mieink, ezért az a kevés, ami megmarad már nagyon értékes. Így felértékelődnek a legapróbb dolgok is egy negyvenes nő életében. Arról nem beszélve, hogy a francnak van már szüksége a nyüzsgésre, simán megelégszünk a csenddel és nyugalommal, az öt percig tartó egy helyben ülés pedig egy valóra vált álom.

Jóban vagyok a belső énemmel, aki ugyan már évekkel ezelőtt is biztos sokszor próbálkozott szólni hozzám és a kellő útmutatással ellátni, végre meghallgattatott.  Már tudom, hogy van a belső hangom, tudom mikor szól hozzám. És meg tudom különböztetni a félelmeimtől. Mára már le tudom választani a megérzéseimről és ami a legjobb az egészben el is tudom hessegetni. Ugyanakkor sokkal óvatosabb vagyok és tudatosabb is egyben. Felelősségteljesen gondolok a családomra, a többi élőlényre és úgy egyáltalán a környezetemre és a bolygónkra.

Leszámítva a gyerekeimet, az emberek már kevésbé tudnak kihozni a sodromból. Laza lettem. Talán a legnagyobb fejlődésemet a türelem fejlesztésében értem el. Vagy legalábbis elindultam a fejlődés útján, mert azért még van hová. Régebben képtelen voltam várni, minden azonnal kellett. Most már sokkal ráérősebb vagyok. Nem mondom, azért még most is tud bosszantani a totojázás vagy amikor rajtam kívül álló körülmények miatt nem sikerül valamit megcsinálni.

Imádom, hogy megvannak a régi barátaim. Egészen nosztalgikus érzés, hogy néhányukkal több, mint húsz éves múltunk van és olyan dolgokat tudunk egymásról, olyan dolgokra emlékszünk egymás életéből, amelyekre mások nem. Tele vagyunk régi közös emlékekkel. És mivel ilyen több évtizedes múltra tekint vissza a barátságunk, az se baj, ha kimarad egy fél év vagy ne adj isten még több. Bármikor fel tudjuk venni újra a fonalat és ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk. Hol mondhattam volna el ezt magamról 20 évvel ezelőtt?

Egy csepp üröm az örömben, hogy vannak barátságok, amelyek nem állták ki az idő próbáját, ha mégoly szorosak is voltak, hogy azt hittük sose múlik el. Volt, amelyik tényleg csak azért, mert annyira más irányt vett az életünk – nekem egy rakat gyerekem lett, miközben ő sosem akart – és voltak, amelyek valamilyen más okból kifolyólag szűntek meg. Ez utóbbi elég fájdalmas pontja az életemnek, ezért erről majd inkább máskor, mert most a jó dolgok vannak soron. Mindenesetre negyvenévesen az elvek már sokkal többet számítanak annál, hogy az ember lánya csak úgy megalkudjon.

A “barát”, aki nélkül könnyebb lesz az élet …

Nem vagyok jól. Sokadszorra kérdezed, de nem, akkor sem. Hogy miért nem beszélek róla? Mert nem akarok. Mert bőven elég huszonnégy órában elviselnem magam a gondjaimmal. Nem akarok beszélni róla. Hogy érdekel-e mi a helyzet veled? Persze. De nem most. Majd, ha jól leszek. Önző vagyok? Könnyen lehet. Boldoggá tesz, hogy …

Így negyvenéves koromra megtanultam nemet mondani. Nem akarok én már mindenáron mások kedvére tenni. Ha nincs kedvem valamihez, akkor nem csinálom. Jónapot! Fiatalabb korában az ember még azt hiszi, hogy azért fogják szeretni, mert azt csinálja, amit mások elvárnak tőle, vagyis folyamatosan alkalmazkodik. Aztán elérkezik a pillanat, amikor eleged van ebből és a saját fejed után mész. Így akarom, így lesz.  Tehát egy negyvenes nő már kitűnően is szelektál. Mondjuk mindig van is mit.

A férfiaknak sem akarok tetszeni már mindenáron. Nem az a fontos, hogy hányan néznek meg az utcán, hanem, hogy én hogy érzem magam. Arról nem is beszélve, hogy nem veszek fel mindenféle hülyeséget, ami nem is illik hozzám, mert már tudom mi áll jól. Kinőttem a kísérletezésből, a szexi cuccokból, a kilógó hasból és az extra rövid szoknyákból. Ja, és a fenébe a kényelmetlen cipőkkel, sokkal fontosabb, hogy ne törje fel a lábam és ne szakadjak meg, ha gyalogolnom kell két órát. Nem akarok már kirakni semmit (mondjuk nincs is mit, de ez korábban nem zavart), és a kevesebb-több alapon működök. Még egy frusztrációval kevesebb.

Szóval, ha legközelebb megkérdezi valaki: Szia, hogy vagy? Akkor teljes lelki nyugalommal válaszolom majd: Köszönöm, tök jól vagyok.

Olvasd el ezt is:

35 + és a szabályok átíródnak…

Magabiztosság? Mitől? Instant boldogság? Minek? Tolerancia? Mindenre?! Sima arc? Ide nekem a szarkalábakat! Tudod, hisz te is ezen a bolygón élsz: az önmegvalósítás, a boldogság, csak egy karnyújtásnyira, egy bankkártya lehúzásnyira van. De én azt mondom: nem minden szabály igaz ránk. Naná, hogy nem! Főleg ha a „negyv…

Tags:
Szöllősi Tímea

Három gyermek anyukája, akinek gyermekkora óta dédelgetett álma az írás. Általános iskolás korában újságot készített saját magának, egy-két példány még mindig lapul valamelyik fiók aljában. Imádja a történelmi regényeket és a reneszánsz Angliát. Leghőbb vágya, hogy legyen még négy keze és napi 48 órája.

  • 1

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *