Te vagy az…

Tudnom kellett volna… látnom kellett volna. Éreznem kellett volna, hogy úgy jössz majd, mint egy tornádó. Nincs menekvés. Nincs kiszállás. Csak te vagy…

Hiába burkoltam magam a bõrömbe.

Hiába burkolóztam alkoholgõzbe és cigarettafüstbe.

Hiába próbáltam a testemmel elfedni a lelkemet.

Hiába tereltem el figyelmét a válaszaimról hirtelen kérdéseimmel.

Hiába takargattam arcommal a szememet, a hajtövemig szaladó szemöldökömet.

Hiába próbáltam eltakarni a mellemmel a kiszakadó szívemet.

Hiába próbáltam a csípõmmel eltakarni lüktetõ ágyékomat.

Õ tudta.

Soha még nem voltam ilyen bizonytalan és biztos semmiben.

Õ is az volt.

Vagy csak én szerettem volna ezt gondolni.

Akkor azt gondoltuk mind a ketten, hogy most rontjuk el az egész életünket, amit féltve óvtunk. A nyugalmunkat, a bejáratott rutint, a megszokást, az ismeretlen helyett a jól bevett lépéseket.

Bárcsak elfedhettem volna az érzéseimet. Bárcsak ne kellett volna levennem az álarcomat.

Õszinte voltam. Mert tükörbe néztem. A szeme volt az.

Akkor azt hittem nem bírom ki.

Furcsa karma ez. Mikor nagy a zaj, de a másik halkabbnál halkabb suttogását is hallod.

Ha most visszagondolok mégis úgy érzem, nem voltam teljesen õszinte. Miért? Miért van az, hogy a kimondatlan szó szorításába belefásulok?

Keresztre feszített. Kivette a belsõ szerveimet. Kikérdezett. Nem. Kifaggatott.

És csak azt kérdezem magamtól, hogy azért izgatott fel ennyire, mert régen nem látott már meg senki?

Mert túl régen nem figyeltek már rám?

A tisztességébe, az õszinteségébe, és a férfiasságába egyaránt beleszédültem, ott a taxi hátsó ülésén.