LOADING

Type to search

Élem Főoldal

“Szeretőd voltam, és ennél jobban nem bánok semmit az életemben…”

Share

Mindig lenézően nyilatkoztam a nőkről, akik átélték már ezt a hálátlan szerepet. Addig a napig, amikor éppen abban a helyzetben találtam magam, amit sose gondoltam volna: magam is szerető lettem.

Szinte észrevétlenül történt. Megpillantottalak, és felgyulladt a szikra, de azonnal el is nyomtam magamban, amikor kiderült: házas vagy.

Sokat panaszkodtál a feleségedről. Hosszasan meséltél róla, hogy el akarsz válni, hogy a miértjét már megtaláltad, de pánikszerűen keresed a hogyanját is. Független, vidám nőként sajnáltalak, amiért ilyen helyzetbe kerültél, de még mindig csak vártam. Vártam, hogy rendezzétek a soraitokat, próbáltalak felvidítani, és titkon reméltem: végül engem választasz majd.

Időközben a világ legaljasabb nőjének állítottad be a feleségedet. A kisfiatok anyját. Azt mondtad, sose szeretett téged, csak korlátoz; nincs köztetek testi kapcsolat évek óta, csak a gyerek köt össze és a piszkos anyagiak, mert az a nő hideg, mint a jég. Érte így hát nem vérzett a szívem, amikor először megcsókoltál a kihalt utca sarkán.

Érte nem, de a kisfiatokért igen. Nem akartam, hogy elveszítse az édesapját – miattam.

A te döntésed volt, hogy életed szerelmének nevezz, hogy a türelmemért könyörögj, hogy titkos találkozókat szervezz, de az enyém, hogy elmentem ezekre, és kéz a kézben bujkáltam veled; nevetségesen, mint a gyerekek a bokor alján. Nem szeretőként gondoltam magamra, hanem olyasvalakire, aki megment egy tévelygőt a pokolból – miközben magam is tévelyegtem a saját poklomban.

A sötétben jártunk, tilosban. Hazudtál a feleségednek: voltam már megszerelt szekrény a haverodnál, munkahelyi túlóra és ádáz hasmenés is.

Minden az égvilágon, amire hivatkozhattál neki, amiért későn értél haza – pedig valójában egyik se voltam, csak szánalmas, hiszékeny nő, aki egy idő után egyre kevésbé hitt neked, és egyre mélyebbre süllyedt a fájdalmas önsajnálat és a szerelemnek hitt érzés kínzó elegyében.

De egy nap megváltozott minden.

Élőben láttam őt.

Képről már ismertem, hogyne ismertem volna? A “szeretetre képtelen”, “gyűlölködő”, lenőtt hajú, kissé elhízott házisárkány ott, abban a pillanatban megelevenedett előttem, a bevásárlóközpont második emeletén, a drogéria előtt. Telefonon beszélt, talán épp veled: átlagosnak tűnt, a vártnál is átlagosabbnak: egyszerű embernek.

Ott álltam hát vele szemben a tőfestett hajammal, vékony alkatommal, magas sarkú cipőmben és divatos gönceimben,  és ekkor értettem meg, kicsoda ő valójában.

Nő. Társ. Anya. Fáradt, elgyötört, szomorú – épp olyan, amilyenné én is váltam melletted ott, a sötétben, a rejtegetnivaló kis titkunkkal, és rájöttem, milyen ijesztően hasonlítunk.

Egy darabig csak néztünk egymásra – nem ismert fel, nem ismerhetett fel -, mire hátat fordítottam, összefontam a karom, leszegtem a fejem, és csak mentem.

Előre. Mint a puskagolyó.

Olyan puskagolyó, ami csak száguld, de végül nem fúródik senki mellkasába.

Csak mentem, és többé nem néztem hátra, és soha többé nem vettem fel, ha hívtál.

gsbox_banner

Tags:

You Might also Like

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *