“A tetőn legalább nem sajnál senki…”

A betontetőn küldtem, karjaimat felhúzott térdem köré fonva. Hátammal a faládáknak támaszkodtam; használt zsebkendőimet szétfújta a szél. A fejem fölött egymással versenyezve bámészkodtak rám a csillagok.

Itt legalább nem sajnált senki.

Senki sem igazította meg a hajam, hogy kócos, imádkozott, hogy vacsorázzak meg, vagy dörömbölt rám, ha félóránál tovább nem jöttem ki a fürdőszobából.

A tévék kékesen vibráltak az ablakokban, és fokozatosan hunytak ki a fények, akár a fáradt karácsonyi égők.

Egy váratlan pillanatban nyílt a tetőajtó, és a gondnok Pista bácsi meredt rám.

– Ide tilos feljönni! – kiáltotta, de kizártam a külvilágot, és a nadrágomba kentem a könnyeim. – Erre a területre még a lakóknak sem szabad belépni! Többször nem szeretnélek itt látni. Megértetted?

Követtem, nehogy a végén beáruljon apáéknak. De minden egyes lépéssel mintha üvegszilánkba léptem volna.

Másnap este ismét a tetőre készültem, de hiába tekergettem a kulcsot a zárban, nem nyílt, csak nem nyílt.

Feszegettem, rugdostam az ajtót.

Az üvegen sűrű párafoltot hagyott a lélegzetem.

A hangzavarra Mátraiék feljöttek a tizedikről, és szóvá tették a rendbontást. Amikor felismertek, első dolguk volt, hogy apámékat riasszák.

A szüleim papucsban és pizsamában robbantak ki a liftből. Anyu halálra vált; azt hihette, le akarom vetni magam a tetőről.

– A törzshelyünk… Csak ki akartam ülni a törzshelyünkre…

– Milyen törzshelyet szajkóz? – Apa kérdőn nézett Mátraiékra, mire ők szabadkoztak, hogy tudják is ők, inkább örüljön, hogy megakadályoztak egy tragédiát.

– István kicseréltette a zárat. Állítólag mindenféle fiatalok járnak ki a tetőre.

A szüleim a lakásunkig támogattak, ágyba dugtak, és beadtak egy fél nyugtatót, mert jobbra-balra vetettem magam az ágyon, és két tenyeremmel takargattam a szenvedés felnőtté érett könnyeit.

Anya a homlokomra tette a kezét.

A sejtése beigazolódott.

– Láza van – mondta apának.

A lázcsillapító nem sokat segített, ezért langyos vizes rongyokkal tekerte be a bokám és a csuklóm, amitől rám jött a didergés.

Vaníliás szappan illata áradt a kezéről, és azt a zöld frottírköpenyét viselte, ami egyidős lehetett velem.

Nedves szemekkel kuporgott az ágyam végén, és simogatta könnymarta, láztól égő arcomat.

– Nincs baj, kicsim… nincsen semmi baj.

Egész éjjel virrasztott mellettem.”

(Részlet Hajdú-Antal Zsuzsanna Léggömbök című ifjúsági regényéből. Ha tetszett, ITT találsz még információkat a könyvről. A Léggömbök folytatása idén októberben kerül a könyvesboltok polcaira Utánad címmel.)