“A tetőn legalább nem sajnál senki…”
Share

A betontetőn küldtem, karjaimat felhúzott térdem köré fonva. Hátammal a faládáknak támaszkodtam; használt zsebkendőimet szétfújta a szél. A fejem fölött egymással versenyezve bámészkodtak rám a csillagok.
Itt legalább nem sajnált senki.
Senki sem igazította meg a hajam, hogy kócos, imádkozott, hogy vacsorázzak meg, vagy dörömbölt rám, ha félóránál tovább nem jöttem ki a fürdőszobából.
A tévék kékesen vibráltak az ablakokban, és fokozatosan hunytak ki a fények, akár a fáradt karácsonyi égők.
Egy váratlan pillanatban nyílt a tetőajtó, és a gondnok Pista bácsi meredt rám.
– Ide tilos feljönni! – kiáltotta, de kizártam a külvilágot, és a nadrágomba kentem a könnyeim. – Erre a területre még a lakóknak sem szabad belépni! Többször nem szeretnélek itt látni. Megértetted?
Követtem, nehogy a végén beáruljon apáéknak. De minden egyes lépéssel mintha üvegszilánkba léptem volna.
Másnap este ismét a tetőre készültem, de hiába tekergettem a kulcsot a zárban, nem nyílt, csak nem nyílt.
Feszegettem, rugdostam az ajtót.
Az üvegen sűrű párafoltot hagyott a lélegzetem.
A hangzavarra Mátraiék feljöttek a tizedikről, és szóvá tették a rendbontást. Amikor felismertek, első dolguk volt, hogy apámékat riasszák.
A szüleim papucsban és pizsamában robbantak ki a liftből. Anyu halálra vált; azt hihette, le akarom vetni magam a tetőről.
– A törzshelyünk… Csak ki akartam ülni a törzshelyünkre…
– Milyen törzshelyet szajkóz? – Apa kérdőn nézett Mátraiékra, mire ők szabadkoztak, hogy tudják is ők, inkább örüljön, hogy megakadályoztak egy tragédiát.
– István kicseréltette a zárat. Állítólag mindenféle fiatalok járnak ki a tetőre.
A szüleim a lakásunkig támogattak, ágyba dugtak, és beadtak egy fél nyugtatót, mert jobbra-balra vetettem magam az ágyon, és két tenyeremmel takargattam a szenvedés felnőtté érett könnyeit.
Anya a homlokomra tette a kezét.
A sejtése beigazolódott.
– Láza van – mondta apának.
A lázcsillapító nem sokat segített, ezért langyos vizes rongyokkal tekerte be a bokám és a csuklóm, amitől rám jött a didergés.
Vaníliás szappan illata áradt a kezéről, és azt a zöld frottírköpenyét viselte, ami egyidős lehetett velem.
Nedves szemekkel kuporgott az ágyam végén, és simogatta könnymarta, láztól égő arcomat.
– Nincs baj, kicsim… nincsen semmi baj.
Egész éjjel virrasztott mellettem.”
(Részlet Hajdú-Antal Zsuzsanna Léggömbök című ifjúsági regényéből. Ha tetszett, ITT találsz még információkat a könyvről. A Léggömbök folytatása idén októberben kerül a könyvesboltok polcaira Utánad címmel.)