Ilyen érzés együtt lenni egy számítógép- és kütyüfüggővel

Emlékszel, amikor meglátogattalak, hogy veled töltsem a hetet? Emlékszel, hogy kint ragyogott a nap, csicseregtek a madarak, és nekivágtunk, hogy kiránduljunk egy jót? Emlékszel? Az jó. Mert én egyáltalán nem.

Én csak arra emlékszem, milyen volt egy héten keresztül a hátadat nézni. Oké-oké, a hátad is te vagy. És azt is belátom, hogy klasszisokkal jobb kigyúrt, szakállas lovagként ugrálni lángoló háztetőkön, mint szembenézni magaddal: az okos, szemüveges sráccal, aki addig hord egy rövidnadrágot, amíg teljesen ki nem kopik a térdén, és akivel olyan jól éreztük volna együtt magunkat – ha ő is akarta volna.

De te csak csüngtél. Csüngtél és csüngesz és csüngeni fogsz az informatikai világ összes létező mellbimbóján: gépen, X-boxon, tableten, iPhone-on; mindegy, csak virtuális tér legyen.

Szenvedély? Betegség? Szenvedélybetegség? Fogalmam sincs.

Csak azt tudom, hogy tényleg fárasztó napod volt: többször meghaltál és újraéledtél. Egy alkalommal a karodat is levágták, ami ott ugrált a lábad mellett, tehetetlenül, mint egy levágott fejű csirke, de sebaj: az újraindítás mindenre megoldás.

Este, lefekvés után még sokáig csilingelt a fülemben a candy crush: zakatolt az agyam, potyogtak a cukorkák, és olykor arra riadtam fel legmélyebb álmomból, hogy ingerülten sóhajtasz. Okod volt rá, de még mekkora! Hiszen nem érted el a múltkori rekordod, amikor még nem voltam ott veled.

A színes fények megcsillantak a szemüvegeden, amit csak akkor tettél le az éjjeliszekrényre, amikor én már rég aludtam, és reggel olyan más volt az arcod nélküle, olyan felnőtt.

Titokban azt kívántam, bárcsak egy lennék a játékban szereplő nagymellű, hosszú copfos nők közül, akik páncélozott miniruhát viselnek, rugalmasak, mint a takonylabda, és ádáz tekintettel vájják a kardot az ellenfelükbe. Ők valahogy még akkor is szexik, amikor darabos, programozott mozdulatokkal letörlik magukról az élénkpiros grafikájú trollvért.

Akkor talán észrevettél volna.

A hétköznapjaid részévé akartam válni, mégsem akartam, hogy lemondj arról, ami tulajdonképpen az életed.

Igen, talán kicsit sok a napi nyolc óra online öldöklés, faluépítés és cukorkavadászat, de szabadságon voltál, így eresztetted le a gőzt – és nem másképp.

Valahogyan így mentegettelek magam előtt.

Miért? Mert kedveltelek. Igazán.

Esténként azért mégis csak mellém kuporodtál, és együtt nevettünk a stand up-osokon. De ahogy ránk köszöntött a reggel, az együtt elköltött reggeli után a szemüveges fiút ismét elnyelte az az óriási monitor, és én kevés voltam hozzá, hogy lenyisszantsam a cybersárkány mind a hét fejét.

Ültem az ágy szélén, folytattam a hátad bámulását, miközben magam is a tabletedet nyomkodtam, és párszor halkan megjegyeztem, hogy talán, talán mehetnénk valahová, olyan jó az idő, de meg sem hallottad: a tenyérnyi fülhallgató elfedte a füledet, a szívedet, a mindenedet.

Egyszer csak meguntam, fogtam magam, és elindultam. Ki, a parkba, ahol a nap sütött, a madarak csicseregtek.

Nem érdekelt, hogy nem vagy velem, hogy mennyire jó lenne elveszni az ölelésedben, és mennyire fáj, hogy ennyire más világban élünk.

Dobtál rám egy sms-t, hogy vajon merre kóricálok, én, az engedetlen. A valóság, a színes-szagos park volt az én saját virtuális terem, ahol már alig-alig ért el bármi és bárki abból a másik világból.

Csak mentem, ki a természetbe, a szaladgáló mókusok és békésen andalgó nyugdíjasok és átlagemberek közé, és olyan felszabadultnak éreztem magam, mint még soha, de soha.

Nem hiszem, hogy valaha visszatalálok hozzád.

10 brutális illusztráció arról, hogy hová fejlődünk…(?)

A technika megkönnyíti a mindennapjainkat, de kétségtelen, közénk is férkőzik. Nézd meg, hogyan látják azok, akik rajzban mondják el: komoly bajban vagyunk. Nem vagyok most gépnél – mondod néha te is? Telefonon? Hehe. Vannak ez emberek és vannak az eszközeik, az a kérdés, ki használ és ki a használt.