LOADING

Type to search

Élem Inspiráció

„Egyik könyvem sem íródik pusztán a szórakozásért, mindegyiknek van mögöttes tartalma.”

Share

A romantikus regények legújabb királynője korábban nem gondolta, hogy regényeket fog írni, de néhány év alatt száznyolcvan fokos fordulatot vett az élete. Könnyed stílusa és szarkasztikus humora, a néha már-már krimibe illő cselekmény egy csapásra közkedveltté tette könyveit. Interjú – Anne L. Green írónővel.

Hogyan indult el az írói karriered, mindig is író szerettél volna lenni?

Soha nem terveztem, hogy író leszek, mert korábban egy nagyon izgalmas munkám volt, behajtóként dolgoztam tíz éven keresztül. Ahogy mentem fel a ranglétrán úgy lett egyre izgalmasabb, mert egyre inkább megtaláltak az igazi nyomozói ügyek. Nagyon szerettem. De mivel idegileg ez egy elég felőrlő munka, amikor gyereket szerettünk volna, kiszálltam. Két évig nagyon lefoglalt a gyermekemmel töltött első időszak, közben még diplomamunkát írtam és nyelvvizsgáztam is, aztán úgy éreztem, hogy megüresedett az életem, kicsit hiányzott az a mozgás az életemből, ami korábban volt. Így kezdtem el írni, eleinte krimiket, mert nagyon hiányoztak a nyomozós, nyakatekert történetek. Először csak magamnak írtam, majd volt egy csoport, ahová feltöltöttem a megírt fejezeteket. Ők ösztönöztek, hogy meg kellene próbálnom elküldeni egy kiadóba. Az egyik olvasó javasolta nekem az Álomgyár Kiadót, jelentkeztem hozzájuk és most itt tartunk. Az első két könyvem még magánkiadásban jött ki, de azóta már leszerződtünk a kiadóval, és én is az egyik írónőjük közé tartozom.

Mindig is ilyen jól írtál vagy ez egy tanulási folyamat volt?

Nagyon fura volt, amikor egyszer összetalálkoztam az irodalom tanárommal, azt mondta, hogy ő tehetségesnek tartott, de nem látott bennem semmi ambíciót arra, hogy író leszek, még csodálkozott is, hogy az osztályból pont én lettem író. Akkoriban persze én sem gondoltam volna, bár középiskolában azért mindenki ír valamit, naplót vagy verset, de soha nem fordult meg a fejemben, hogy egyszer regényt fogok írni. Aztán valahogy mégis kiforrta magát. Sokat kellett tanulnom, hogy íróvá váljak és rengeteget köszönhetek a szerkesztőmnek, aki nagyon sokat foglalkozott velem. Elmondta, hogyan fejlődhetek, technikákat javasolt, és nagyon büszke vagyok arra, hogy tudtam fejlődni.

Az Anne L. Green nem az eredeti neved. Miért írsz írói álnéven?

Ennek egy különös oka van. Amikor elkezdtem írni, az volt a célom, hogy elsőre egy olyan történetet szerettem volna írni, amely a behajtással kapcsolatos, mert mindig nagyon bántott, hogy az emberek a behajtókat legalább annyira diszkriminálják, mint a bűnözőket. Még a családom is furcsállta a munkámat. Éppen ezért szerettem volna egy szórakoztató irodalom kategóriáján belül született történetben megismertetni ezt a világot. Olyan eseményekkel, amelynek a fele igaz, a fele nem, de ezt nem írhattam volna meg a saját nevemen és Magyarországi viszonylatban sem. Így kitaláltam magamnak az írói álnevemet. Most eljutottam végre oda, hogy jövő ősszel szeretnék egy trilógiát, amelynek a témája a behajtás lesz. Meg akarom mutatni, hogy egy behajtó lelkileg milyen válságokon és döntési kényszereken megy keresztül, persze mindezt egy romantikus történetbe burkolva.

Ezek szerint a történeteidben sokszor fellelhetők részletek az életedből. Mennyire vagy benne egy-egy szereplőben?

Amikor a nagymamám elolvasta az első könyvemet, szörnyülködött szegény, hogy micsoda dolgok történtek velem, amikor felkerültem Budapestre. De mondtam neki, hogy „Mama, ez nem a valóság”. Igaz, vannak valóságelemek A remény hajnalában és Amy karakterébe is jócskán jutott belőlem, de mégsem valóságos a történet abban a formában. Sokan mondták, hogy nincs is ilyen nő a világon, aki semmitől nem omlik össze, pedig van, mert én is ilyen vagyok. Ahogy Amy, ha valami nem sikerült neki, én is mindig azt nézem, hogy mi a másik lehetőség, mert mindig van válaszút, még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy nincs. Ami nagyon valóságalapú regényem, az a Törékeny vonzerő. Ott például mindkét karakterben benne vagyok, és nagyon jó volt egy kicsit így elnosztalgiázni. De például a Viharos érzelmek abszolút fikció, ahogy az Eltitkolt múlt is, amelyet egyébként az olvasóim kértek A remény hajnala után, mert szerették volna, ha folytatódik. Így Alex karakterét kiragadtam, és őt vittem tovább.

Honnan meríted az ötleteket a főhőseid karakteréhez, vannak, akik inspirálnak?

Mindegyik karakter valahol ott van a környezetemben. Mindenkiből kiveszek valamit, összegyúrom és egy kicsit idealizálom, mert szerethetőnek kell lennie. Sokszor meggyűlik velük a bajom, de az elején muszáj hibákkal felruháznom őket, hogy a történet végére bemutassak egyfajta jellemfejlődést.

Szigorúan fogod őket vagy hagyod, hadd éljenek külön életet?

Hagyom, hogy maguktól formálják a történetet. Volt olyan, hogy valamit nem úgy akartam, de végül mégis meghagytam, mert gondoltam megnézem, hogy mi lesz belőle. Akad olyan is van, hogy azt se tudom, mi lesz a történet vége, de hagyom folyni eseményeket arra, amerre menni akar. A szerkesztőm ilyenkor a lelkem másik fele, mindig szól, ha valami túlzás, és ki kell venni. Ő segített akkor is, amikor eleinte még nagyon finom voltam és nem mertem kiengedni magamból a dolgokat. Buzdított, hogy bátran engedjem szabadon, ami bennem van, merjem leírni, mert az vagyok én. Így jött ki aztán Matt szarkasztikus humora A remény hajnala kibővített változatban.

Nehéz volt kihozni magadból azt, ami még benned volt?

Nem, szerintem pont az a nehezebb, amikor megfogja az ember azt, ami ki akar jönni. A férjem szokta mondani, amikor átolvasom a leadandó kéziratomat, hogy a saját poénjaimon röhögök. Ez hülyén hangzik, de pont ezek azok a dolgok, amelyek kijöttek belőlem. Alapjáraton, a hétköznapokban nem vagyok mindig ilyen. Gyakran észrevettem magamon, hogy ha nagyon más a karakterem, mint én vagyok, például erősebb, akkor sokszor rám nyomja a bélyegét és beszippant magába. Előfordult olyan, hogy a valós életben is kicsit durvábban szóltam oda és átmenetileg keményebb lett a stílusom.

A remény hajnalában Amy és Matt kapcsolata igen viharos és sokszor összecsapnak. Azt már tudjuk, hogy Amy nagyrészt te vagy, de kiről mintáztad Matt-et?

A Férjemmel még korábban volt egy nagyon komoly vitánk az írással kapcsolatban. Úgy érezte, hogy olyan férfi karaktereket építek, amilyeneket szerinte magam köré szeretnék. Féltékenynek éreztem.  Nagyon mérges lettem, lekaptam a polcról a Remény hajnalát, elé csaptam és mondtam neki, hogy ezt a könyvet igazán elolvashatnád, mert Matt pont olyan, mint te vagy! Ugyanaz a szarkasztikus, kukacoskodó, morgolódós karakter. Szegényre nagyon ráförmedtem, és azóta persze már túl vagyunk ezen, hiszem, hogy megbékélt a férfi főhőseimmel is.

A sok konfliktushelyzet a többi regényedre is jellemző.

Igen. Ez a Törékeny vonzerőben érződik talán a legjobban, ahol a családon belüli erőszakot és a gyászt ütköztetem egymással. Nem volt benne annyi akció, mert azt szeretném, ha az olvasóim mindig kicsit mást kapjanak, minden könyvemmel szeretnék más érzéseket adni nekik. Ebben a regényben tényleg próbáltam leírni azt, hogy mivel küzd a nő, aki egy ilyen élethelyzetből jön. Sokszor az írás számomra is önterápia, bizonyos helyzetekből gyógyítom ki magamat a főhősök által. Amikor a Törékeny vonzerőt írtam, nagyon rossz időszakát éltem a házasságomnak, és volt egy olyan rész benne, amikor nekem sem volt erőm szembenézni a problémával, inkább kihátráltam előle. Mikor ezzel szembesítettem magam, letettem a laptopot, odamentem a férjemhez és mondtam neki, hogy beszélnünk kell. Látta az arcomon, hogy nagyon megváltoztam és ez most tényleg komoly. Nagyon sokat segít az írás egy feldolgozási folyamatban és az ember sokszor tényleg kiírja a problémáit magából. Viszont vannak olyan történetek, amelyekkel csak jó elkalandozni.

Mondhatjuk, hogy igen termékeny író vagy, hiszen évente legalább két könyved is megjelenik. Hogy tudod összeegyeztetni az írást a hétköznapi életeddel?

Hú, nehezen, és ez egy ideig probléma is volt a férjemmel, mert nehéz volt a mindennapokban megértetnem vele, hogy azért mert én egész nap itthon ülök a laptop előtt, azért dolgozom. Az első turnék is nehezek voltak, és az is, hogy neki fel kellett dolgoznia a sok változást, például: hogy bámulja az arcképemet a metrókocsiban. Nem értette, miért kell ez nekem. Persze nem erre a részére van szükségem, hanem magára az írásra. Mert lehet, hogy hajnali háromig dolgozom, de másnap nem fáradt vagyok, hanem teljesen feltöltött. Ráadásul, ha nem írhatok depressziós vagyok.

Amikor az első kéziratom után a kiadótól megkaptam a visszajelzést, hogy kiadnák a könyvemet, úgy voltam vele, hogy nekem már ez is elég, mert én csak azt akartam tudni, hogy átmegyek-e a rostán. Egy barátnőm nyitotta fel szememet, amikor megkérdezte, hogy ha a gyerekemnek tíz év múlva nem lenne bátorsága véghez vinni valamit, akkor én milyen példát mutatnék neki azzal, ha csak azt mondanám, hogy küzdjön az álmaiért, miközben én magam nem tettem azt. Igenis meg kell próbálnom, bármi is lesz. Az elején a családom még azt gondolta, hogy az egész időpocsékolás és nem kellene ennyire belelovalnom magamat, mert bele fogok bukni. Akkor azt mondtam nekik, ha két évig tart, akkor két évig, ha öt évig, akkor addig, de az enyém, és nem veheti el tőlem senki. Lehet, hogy ez fogja megalapozni az öt évvel később életemet, sose tudhatom. Hiszek abban, hogy mindennek oka van.

A hétéves kislányom viszont az elejétől kezdve nagyon lelkes, sokszor nagyon meghatódok rajta, hogy egy-egy bemutatón a sor elejére tolakszik, hogy az első dedikált példány az övé legyen. A szobájában van egy külön polca, amelyen a könyveimet gyűjti, és ha megjelenik egy új, akkor egy hétig hordja magával az iskolába.

Regényedben sokszor a szereplők életében nagy szerepet kapnak a családi tragédiák és nagyban meghatározták későbbi motivációikat. Miért érezted úgy, hogy lelkileg ennyire nehéz helyzetből kell felépítkezniük?

Én azt gondolom, hogy az emberi élet ilyen. Sok kéretlen dolgot kapunk a nyakunkba. Azt szerettem volna, hogy az olvasó, akinek vannak hasonló élményei, problémái, elolvasás után tudjon erőt meríteni belőle. A Törékeny vonzerő után nem egy levelet kaptam olyanoktól, akik a családon belüli erőszakot elszenvedik vagy korábban elszenvedték, és mindegyikük azt írta, hogy döbbenetes volt számukra, hogy ugyanazt élték át, ami a könyv lapjain le volt írva, és erőt adott nekik, hogy ebből ki lehet jönni. Egyik könyvem sem íródik pusztán csak a szórakozásért, mindegyiknek van egy háttérmondanivalója, mert mindig szeretnék a könyv végén átadni valami számomra fontos üzenetet.

Úgy érzem, nagyon szoros kapcsolatban vagy az olvasóiddal. Hogyan hatnak rád a visszajelzések és a kritikák?

Eleinte nagyon hatottak rám, mást sem csináltam csak olvastam a kritikákat, a nekem szóló dolgokat, és borzasztóan befolyásoltak. Nagyon sokat köszönhetek Borsa Brown-nak és R. Kelényi Angelika írónőknek és persze a kiadómnak is, mert amikor turnézni jártunk, sikerült kizökkenteniük ebből. Eleinte az ember csak a visszajelzésekből táplálkozik, így próbálja eldönteni, hogy megéri-e csinálni. Csak az nem mindegy, hogy milyen visszajelzést veszünk alapul. Sajnos én is belefutottam személyeskedő vagy rosszindulatú kritikákba, de ezek nem előre visznek, hanem felbosszantanak. Viszont máig van egy olvasóm, aki az elején, amikor még csak a csoportnak írtam, beszólt nekem és egy hosszú levélben fogalmazta meg a kritikáit. Végigolvastam a levelét és nagyon tanulságos volt, máig jóban vagyunk. Minden könyvemből kap egy ajándékpéldányt, mert ő volt az első ember, aki engem elindított az úton, aki nem azt mondta, hogy ez igen, ez tényleg fantasztikus, hanem építő jellegű véleménye volt, és amellyel sokat segített nekem abban, hogy már a kiadóhoz is úgy küldjem el a kéziratomat, hogy ne legyenek benne logikai bukfencek. Nagyon hálás vagyok neki. Köszönöm.

Gondolom már sorban állnak a következő történetek a fejedben. Milyen terveid vannak a következő évre?

Hú, terveim mindig vannak! Most például a behajtós trilógiában van egy karakter, akit nagyon megszerettem, és akiből nyomozót fogok faragni. Őt mindenképpen szeretném tovább vinni. De mivel minden érdekel, mindig keresek egy olyan hivatást, amelyet még nem próbáltam, de szívesen belemerülnék. Az is lehet, hogy egyszer majd zsánert váltok és nem a romantikus vonalat viszem tovább. Sosem lehet tudni. Az már biztos, hogy imádom a krimiket és még az is elképzelhető, hogy szép lassan átkúszom oda.

Anne L. Green könyveiről itt még több információt találhattok:

https://alomgyar.hu/szerzo/annelgreen/

Tags:
Szöllősi Tímea

Három gyermek anyukája, akinek gyermekkora óta dédelgetett álma az írás. Általános iskolás korában újságot készített saját magának, egy-két példány még mindig lapul valamelyik fiók aljában. Imádja a történelmi regényeket és a reneszánsz Angliát. Leghőbb vágya, hogy legyen még négy keze és napi 48 órája.

  • 1

You Might also Like

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *