Íme az idei év kedvenc fotó projektje: Guys & Flowers
Share
Függetlenül az alkalomtól, helyszíntől, időtől vagy attól hogy ki kapja, a virág tökéletes ajándék. Nincs félreértelmezhetősége, ez tény, ami visszafordíthatalanul igaz. Kínában a tanárok számára a legnépszerűbb ajándék, mint ahogyan a korai római asszonyok virágot szállítottak, amelyek szerintük nem csak a gonosz szellemektől véd, hanem termékenységet is hoz. Míg Amerikában virágcsokrokat cserélnek, addig Egyiptomban csak a házasságra és a temetésre korlátozódik ez a szokás. Szerintem a virág időtlen, megunhatatlan, színes és végtelenül őszinte. Nincsen ember, akinek nem csalsz vele mosolyt az arcára.
Aztán meg volt gyermekkoromban egy kedvenc könyvünk, a “Nálunk is megterem”. Próbálkoztunk többféle növény termesztésével, ültettünk magról citromot, narancsot, datolyát, ananászt, egész szépek lettek. Ebből a könyvből a mai napig megvan még egy példány, mindenkinek ajánlom. Talán ennek a könyvnek is köszönhető, hogy például citromnádunk most is van otthon, finom a teája, de van saját eprünk, sóskánk, fűszernöványeink és rebarbaránk is.
Egy csokor virág? Szerintem olyan mint a jó zene. Áthangol, elvarázsol, megnyugtat. Többet kellene belőle adni és kapni.
Egy Boldva nevű faluban tanultam meg nemfélni a vihartól. Itt lakott nagymamám, itt gondozta kertjében a gyógynövényeit, virágait, zöldségeit, gyümölcsösfáit. Azon a nyáron egy átlagosnak induló zápor égszakadássá, majd irdatlan viharrá mérgesedett, ömlött az eső, majd később a jég kopogott a tetőn, a fák is inkább el akartak repülni, mint hogy megvárják a végét . Nyolc-kilenc évesen inkább takaró alá bújtam: miközben alig kapsz levegőt, valami tompa meleg biztonágot érzel ott, aztán mégis minden dörgésre egyre beljebb fúrod magad az ágyba. Nagymama mindig mondta “ne félj”, néha még párnát is adott, hogy abból építsem tovább a várat, ami majd megvéd. De aznap inkább kézenfogta bátyámat és engem, kifutottunk a kertbe, hogy leküzdjük a félelmünket, emlékszem, két perc alatt csurom vizesek lettünk – odavitt minket a gyógynövényekhez és mondta, “mindegyiket morzsoljátok meg a kezetekkel és szagoljátok meg őket”. Visszagondolva minden olyan volt, mintha lassítva játszódna le, az arca, ahogy mosolyog ránk, miközben odatapadt a haja és mondja “Isten megvéd minket” – én inkább nagymamában bíztam, hogy majd ő lesz az, aki vigyáz rám, ahogy a kezemben a levendulát meg citromfüvet majszolom, és a bátyámmal már mi is nevettünk, közben szorította a bal kezem és egyre emlékszem, ahogy egyre inkább megnyugszom. Azóta szeretem a vihart.
Bár kevesen tudják rólam, de itthon rengeteg növényem van. Kifejezetten szeretem őket megmenteni: barkácsáruház alsó polcáról, lépcsőházakban kintfelejtett, utcára selejtezett növénykékből egész gyűjteményem van már. Mindegyikőjükhöz kapcsolódik egy-egy igazi egymásratalálós sztori. Nagyon inspiráló látni, ahogy fejlődnek, cseperednek és időről időre változnak, ahogy kibontják a levelüket, ahogy a fény felé fordulnak, mozognak, egy kis idő elteltével újra jól érzik magukat. A kutyáim, Monó és Robi is nagy növényrajongók egyébként, és nagy szerencsémre a kaktuszokkal is jó barátságban vannak. Egy hely – legyen az otthon vagy egy étterem, egy bár – küllemét és hangulatát nagyon jól lehet növényekkel variálni. Minden térbe szó szerint életet visznek.
