LOADING

Type to search

Élem Inspiráció

„Hátborzongató érzés megélni azt a pillanatot, amikor rájövök arra, hogy valaminek hogyan kell történnie.”

Share

Magyarország ma élő egyik legizgalmasabb és legsikeresebb írónője. Szöllősi Timi beszélgetett vele inspirációról, az új könyveiről és természetesen Shirzan szerelméről.

Budai Lotti könyvei nem pusztán történelmi regények. Bár főhősei néhány évszázaddal korábban élnek, mégis ugyanazok a problémáik, mint a mai embernek.  A fiatal írónő könyveit olvasva rájövünk arra az örök érvényű igazságra, hogy az évszázadok során semmi nem változik, csak a díszlet.

Hogyan lesz egy jogvégzett emberből, egy ügyvédből író?

Államvizsga után ugyan pár évig dolgoztam a szakmában, de már az egyetem alatt elkezdtem más utakat is keresni: művészettörténetet és esztétikát hallgattam. Ezzel nem volt semmi különösebb tervem, csak mindig érdekelt és szerettem volna, ha van valami szép és kreatív az életemben. Ezért iratkoztam be az egyetem elvégzése után egy divattervező iskolába is. A jogi diploma után ügyvédjelöltként dolgoztam, ám ekkor már éreztem, hogy nem ez az én utam. Végül három vagy négy évvel ezelőtt jött el az a nap, hogy elkezdtem könyvet írni.

Eddig megjelent regényeid mind történelmi témájúak. Ennyire szoros a kapcsolatod a történelemmel?

Már gyerekkoromban rajongtam a történelmi regényekért, aztán egyszer csak nem találtam olyasmit, amit szívesen olvastam volna és gondoltam, megpróbálom az írást. Ebből született az első regényem, amely a mai napig a fiók mélyén lapul, mert bár azt éreztem, hogy nem rossz, a végeredménnyel nem voltam elégedett.

Nem is próbáltad meg kiadni?

Nem, még nem. Egyszer majd lehet, hogy felújítom, egy kicsit átdolgozom és akkor lesz belőle valami, de karaktereket, szereplőket, apróbb kis momentumokat emeltem már át belőle más könyvekbe.

A Borostyánszemű címmel jelent még első regényed, amely a Napkirály korában és udvarában játszódik. Ezek szerint ez a kedvenc történelmi korszakod?

Az egyik. Az első próbálkozásom után úgy döntöttem, hogy a következő regényemhez alaposabban kidolgozom a karaktereimet és olyan témához nyúlok, amelyet jobban ismerek, ezért esett rá a választás. De ha kedvencet kellene választanom, akkor az a reneszánsz Itália lenne, „oda” mindenképpen szeretnék írni egy regényt. De az biztos, hogy XIV. Lajos kora az, amelyet a legjobban ismertem. Nagyon szeretem a történelmi rejtélyeket és ott éppen találtam is egyet, amely nagyon megfogott. Ebből kerekedett ez a kétszer négyszáz oldalas regényfolyam, A Borostyánszemű. Teljesen amatőr próbálkozásként először ijesztő is volt, amikor szembesültem vele, hogy úristen, ebben már benne van száz oldalnyi, aztán kétszáz oldalnyi munka… egy év, majd két év az életemből…

 

Már kezdetektől többrészesre tervezted?

Nem, csak hosszabb lett. Az az igazság, hogy az a gondolat, amiért elkezdtem írni, csak a Shirzan bosszúja című könyvben jön elő és a Borostyánszemű, illetve a Shirzan szerelme című regények lettek az előzmény történetek. Egyébként A Borostyánszemű végén éreztem, hogy pont ott tart a cselekmény, ahol ennek most lehetne egy jó lezárása és azt küldtem el a kiadóknak. Először talán hét-nyolcnak, de közben úgy éreztem, hogy ebből úgyis magánkiadás lesz, mert a kiadók nem szoktak ismeretlen írókkal foglalkozni. De meglepetésemre ketten jelentkeztek, és nagyon hamar meg is állapodtunk az egyik kiadóval. Fantasztikus érzés volt, amikor tudatosult bennem, hogy ki fogják adni a regényemet.

A Shirzan szerelme című könyv befejezése nagyon megdöbbenti az olvasót, egyben életszerű is. Mi inspirált erre a végkifejletre?

Nem fogod elhinni, de én is meglepődtem. Nem vagyok az a kifejezetten spirituális alkat, a túlvilági dolgokban sem nagyon hiszek, és talán éppen ezért nagyon hátborzongató érzés megélni azt a pillanatot, amikor rájövök arra, hogy valaminek hogyan kell történnie. Nagyon libabőrös érzés. Ilyen volt az is, amikor megéreztem, hogy a Shirzan szerelmének így kell, hogy vége legyen. És igen, igazából így is életszerű, mert nem minden nagy egymásra találás tart örökké és a legnagyobb szerelmeknek is lehet tragikus vége vagy okozhat csalódást.

Melyik könyvedre vagy a legbüszkébb?

Ilyenkor mindig azt mondom, hogy a Shirzan bosszújára, mert azt életem egy nehéz időszakában írtam, amikor a könnyeimet le kellett nyelni és félretenni minden mást. Nagyon sokat segített, és meg is könnyebbültem, hogy még így is megy az írás. Ami nagyon érdekes, hogy a főhősömnek is át kellett élnie olyan helyzeteket, amelyek számomra ezt a nehéz időszakot okozták. Csakhogy még jóval azelőtt megírtam számára ezeket, hogy velem megtörténtek volna. Nagyon érdekes dolog ez az ihlet…

Lehet, hogy íróként az ember egy másik dimenzióban is létezik?

Ezt valahol én is így érzem. Elizabeth Gilbertnek, az Ízek, Imák, Szerelmek írónőjének van egy könyve, a Big Magic, amely a kreativitásról, írásról, és még sok mindenről szól. Ő fogalmazza meg, hogy néha van olyan érzése, hogy a történetek, amelyeket leír, már megvannak valahol. Egy másik világban. Amikor csend és nyugalom van én is azt szoktam érezni, hogy igazából ott vagyok: látok, hallok mindent, és csak leírom, ami már létezik. Ez az a pillanat, amikor rájövök, hogy mi kell történjen.

Nehéz innen visszajönni?

Inkább belemerülni nehéz. Ahhoz, hogy elkapjon a gépszíj, tényleg nyugalom kell. És a kutatómunka gyakran „visszarángat.” Ez nálam alapesetben mindig megelőzi az írást, de menetközben is óhatatlanul merülnek fel olyan kérdések, amelyeknek utána kell járnom, különösen, ha a miénktől olyan távoli kultúráról van szó, mint az indiai vagy a japán.

Főleg, ha olyan gonosztevőkkel kell megküzdenie a főhősnek, mint Louise-nak a Borostyánszeműben…

A Borostyánszemű fő gonoszával egyébként nagyon meg vagyok elégedve. A dickens-i, született gonosz szereplőket sosem értettem, inkább az érdekelt, hogy valaki hogyan válik azzá. Azért meséltem el az ő gyerekkorát is, hogy érezni lehessen, a dolgok senkinek a lelkében nem fekete-fehérek, és oka van annak, hogy valaki olyan lesz, amilyen.

Mi indította el benned a Borostyánszemű történetét?

Azt hiszem, hogy a Mérgezési Botrány volt az, amely elindította bennem a folyamatot. Azt tudtam, hogy ebbe az intrikába bele akarok szőni egy udvarhölgyet. De általában ahogy elkezdek kutakodni jön még sok más ötlet is. Olyan ez, mint egy út: elindul rajta az ember, és minden lépésnél tisztul a kép. A végét már tudom, de a köztes rész menet közben bontakozik ki. Sokszor a szereplők is nagyon inspirálnak, és maga a történet is. Volt már olyan, hogy beleírtam a történetbe egy apró momentumot, és nem is gondoltam rá, hogy az egésznek lenne bármilyen jelentősége, majd két nappal később beugrott, hogy ez lesz a kulcsa az egész folytatásnak.

Hiszel a véletlenekben?

Abban hiszek, hogy minden úgy van, ahogyan lennie kell. Ha ez azt jelenti, akkor a sorsszerűségben hiszek. De ugyanakkor azt is gondolom, hogy ha az ember nagyon akar valamit, akkor előbb-utóbb összeállnak a dolgok az életében és elkezdik segíteni. Nem tudom, hogy vajon a saját szerencsénknek vagyunk a kovácsa, vagy minden meg van írva. Lehet, hogy van többféle végzetünk, és ha elkezdünk küzdeni, akkor előbb-utóbb megjön a segítség is hozzá.

Akárcsak a főhőseid életében. A következő regényed, a Szamuráj lánya Japánba repíti az olvasót, ahol Miyának számos veszéllyel és problémával kell megküzdenie. Miért olyan különleges ez a történet?

Amikor a következő regényem témáján gondolkoztam, eldöntöttem, hogy nem csinálok mást, mint egy-két napig nyitott szemmel járok. És akkor egyszer csak megláttam egy hírt Japánról és egy régi forradalom évfordulójáról. Elkezdtem olvasni, és rájöttem, hogy ez egy nagyon izgalmas időszaka volt a Japán történelemnek. Amikor 1600-as évek elején Japánba is megérkeztek az első hittérítők és később, amikor a helyiek látták az ópiumháborúk következményeit és azt, hogyan gyarmatosítja a nyugat a környékbeli országokat, Japán 1853-ig gyakorlatilag elszigetelte magát a külvilágtól. Olyannyira, hogy még ők sem hagyhatták el a szigetországot el és egy teljesen izolált világ alakult ki. Majd, amikor újra kénytelenek voltak beengedni a nyugati embert, egy nagyon feszült időszak következett. Engem egészen lenyűgözött a két különböző világ találkozása. Így kezdtem el belemélyedni, és azt történt, ami mindig: egyszer csak már azon gondolkoztam, hogy a főszereplőm hogyan tudna belefolyni a történelemnek ebbe az izgalmas időszakába.

Ebben a történetben a főszereplőnek nem csak a külvilággal, de saját magával is meg kell küzdenie. A morális kérdések mennyire fontosak számodra?

Magam is csak nem sokkal ezelőtt jöttem rá arra, hogy valószínűleg ez egy írói szokásom: hogy morális kérdéseket is feszegessek. Például, amikor a főhős hibázik és tényleg valami olyat követ el, ami rossz, akkor ezt mikor tudja magának megbocsátani: mikor dönt úgy, hogy már nem büntetheti magát tovább. A következő a regényemben a főszereplőm, Miya elég nagy kálváriát okoz majd maga körül, amellyel nagy kárt okoz a szeretteinek is.

Mit gondolsz, mi vonz téged annyira két különböző kultúra találkozásában?

Az, hogy ha valamilyen kultúrkörből érkező ember belecsöppen egy teljesen más értékrendbe, akkor az miket csalogat elő az énjéből vagy a tudatalattijából. Például a Shirzan bosszújában egy egész kicsi, de annál érdekesebb részlet, hogy az Indiába kerülő angol nemesek, milyen rövid idő alatt lettek ópiumfüggők és hogyan vetkőzték le minden korábbi méltóságukat. És ugyanez történik Japánban is velük. Nagyon érdekes, hogy miket tud kihozni az emberből egy ilyen kulturális sokk. Rám egyébként a látvány is nagy hatással van, az egészen egyedi építészeti stílusok megjelenése, például közép-amerikai a kolóniális stílus vagy épp a gyarmatosított India építészetében fellehető francia és angol jegyek. Vagyis az, amikor két kultúra összekeveredik, összeadódik és lesz belőle valami egészen fantasztikus újdonság.

Budai Lotti Facebook oldalát ITT követheted!

Tags:
Szöllősi Tímea

Három gyermek anyukája, akinek gyermekkora óta dédelgetett álma az írás. Általános iskolás korában újságot készített saját magának, egy-két példány még mindig lapul valamelyik fiók aljában. Imádja a történelmi regényeket és a reneszánsz Angliát. Leghőbb vágya, hogy legyen még négy keze és napi 48 órája.

  • 1

You Might also Like

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *