LOADING

Type to search

Élem Karácsony

Palotás Petra: Karácsonyfa

Share

Ma, Palotás Petra vendégszerzőnk egyik téli novellájával hangolódunk az ünnepekre.

Fogadjátok szeretettel!

Sűrű köd ült a kertvároson, az éjszakai ólmos eső az aszfaltra fagyva jégpályákká változtatta az utakat. Az óra mutatóján kívül szinte semmi nem utalt arra, hogy még csak délután kettő lenne, az ablaküvegen túli tompa sötétség alapján akár este is lehetett volna.

De Grétát nem különösebben zavarta a kinti világ, az ő személyes birodalma már közel egy órája az iPad képernyőjére zsugorodott. Lovakat, birkákat és egy tucatnyi nyulat vásárolt éppen a hetek alatt nagy szorgalommal és türelemmel felhalmozott virtuális vagyonából.

Egyszer ugyan egy pillanatra felnézett az ablak felé, de tényleg csak egy másodpercre, hogy aztán megállapítva, hogy mennyivel jobb most idebent ülni a meleg szobában, újra felvegye a versenyt az éppen online lévő másik négy játékossal.

– Kislányom, hagyd már azt a kütyüt! Meg fog fájdulni a szemed, és a hátadnak sem tesz jót, ahogy ott görnyedsz – kukkantott be az ajtón Valéria, az édesanyja. Frissen mosott, félhosszú haját egy törülközőbe bugyolálta, ami turbánként tornyosult a feje tetején.

  • Kopogni, kopogni, kopogni – kántálta Gréta, miközben még csak fel sem nézett a hívatlan vendégre.

– Úgysem hallottad volna, annyira el vagy merülve ebben a buta játékban! – mérgelődött az édesanyja. – Reggel óta ki sem mozdultál a szobádból, szigorúbbnak kell lennünk veled, a te érdekedben. Apád is csak ígérgeti, hogy rátesz valami időkorlátot erre a rémségre – sóhajtott, majd az iPad után nyúlt, hogy kivegye a lánya kezéből.

– Csak még egy kört, légyszi! Pont benne vagyok egy menetben, csak még egy kört! – sipította Gréta, mit sem törődve azzal, hogy az anyukáját sem ejtették a fejére, és pontosan tudja, hogy ezt a fajta játékot bármikor félbe lehet szakítani.

– Na jó, még úgyis meg kell szárítanom a hajamat. Tíz perc, érted? Tíz! Egy pillanattal sem több – ment bele megadóan Valéria az alkuba. – De aztán bejössz velem a városba, már ezüstvasárnap van, és karácsonyig még nagyon sok a teendőnk – húzta be maga után az ajtót.

– Fázom, nagyon fázom – nyafogott Gréti a 115-ös busz megállójában. – Miért nem lehet az interneten megrendelni az ajándékokat? Sokkal egyszerűbb lenne. Most meg itt fagyoskodunk – zsörtölődött.

– Persze hogy fagyoskodsz, mert nem hallgatsz rám, és nem vetted fel a nagymamától kapott, hosszú kardigánt. Ebben a rövid vacakban nem lehet télen az utcán tekeregni. Legalább húzd össze a cipzárt! – hadarta Valéria, de a düh helyett inkább az aggodalom beszélt belőle, egy csúnya megfázástól féltette a lányát.

A buszon zötykölődve aztán egy idő múlva Grétát is a hatalmába kerítette az adventi hangulat. A lassan felszálló köd végre látni engedte a meghitt, szeretettel díszített ablakokat, a meleg fényt árasztó, karácsonyi égőkkel teleaggatott kerti fákat és bokrokat. Láthatóan évről évre egyre többen gondolták úgy, hogy azzal, hogy ünnepi díszbe öltöztetik a környezetüket, segítenek a lelküknek is az ünnepre hangolódni.

Ahogy közeledtek a belváros felé, Valéria számára egyre inkább egyértelművé vált, hogy nem ők az egyetlenek, akik még nem intézték el a karácsony előtti teendőiket. A nagyáruház előtt apró, fenyőgallyakkal teleaggatott fabódék csábították a vásárlókat, hogy a fahéjas mandula és a forralt bor mámora még nagyobb kedvre buzdítsa őket a minden bizonnyal szeretettől vezérelt, de sokszor meggondolatlan költekezéshez.

Valériáékat gyorsan magával ragadta a főbejáraton át befelé hömpölygő tömeg, Gréta az édesanyja legnagyobb örömére ösztönösen a védelmet ígérő szülői karba kapaszkodott. De csak néhány méteren keresztül tartott az édes közelség, egész pontosan addig, amíg fel nem bukkant Dani a 7/b-ből. Gréta meglátva őt, pánikszerűen elengedte az édesanyja kezét, hogy így enyhítsen a szerinte bizonyára baromira kínos pillanaton.

De Dani csak éppen odabiccentett, majd egy új Play Station reményében az édesapját szorosan követve a műszaki osztály felé vette az irányt.

– Kéne neked már egy új, rendes kabát is – vett a kezébe Valéria egy türkizkék dzsekit. – Bár végül is lehet, hogy kibírja ez még a telet – visszakozott nagyra kerekedett szemmel, amikor meglátta az árcédulát.

Sok volt ezen az őszön a kiadásuk. A férje hat hónap kihagyás után most állt csak újra munkába a nyár eleji céges leépítés után, a kazánt is ki kellett cserélni, és még az iskolai sítáborra sem fizette be az előleget.

De a szenteste nem szenvedhetett csorbát, sem a menü, sem az ajándékok, és persze ott volt még a fa is. A férje már évek óta zsörtölődött vele, hogy minek igazi fa. Miért nem vesznek egy nagy, formás műfenyőt, amit nem kell hazacipelni, amit nem kell farigcsálni, ami miatt nem kell fákat kivágni, és nem utolsósorban, ami miatt nem kell minden esztendőben vagyonokat költeni egy-egy újabb fára.

De Valéria imádta a fenyő illatát, ahogy a kesernyés, semmihez nem hasonlítható zöld parfüm átjárta a nappali levegőjét, hogy aztán táncra kelve a csillagszóró varázslatos, tűzszagú szikráival tökéletessé tegye a szentestét.

A ruhaosztályon csak átszaladtak, Gréta kívánságlistája csúcsán a sminkasztal helyett hirtelen egy óriási plüssmackó kapott helyet: megbizonyosodva arról, hogy Dani a 7/b-ből már nem láthatja, a játékok felé húzta az édesanyját.

Valéria mosolyogva szemlélte a hirtelen újra egészen kicsiny lányát, majd kihasználva a gyermeki vágyakozástól fűtött pillanatot, hátulról átölelve megcsókolta a feje búbját.

– Nem akarsz odamenni a Mikuláshoz? – súgta Gréta fülébe, a piros ruhába bújtatott, feltehetően áruházi dolgozóra bökve. – Vagy télapó… nem is tudom, minek nevezik így ezüstvasárnap, főleg, mivel a legtöbb családhoz a Jézuska hozza az ajándékokat – morfondírozott félhangosan.

– Nem mindegy, anya? Mikulás, télapó, egyre megy. A dedósoknak van… Most komolyan azt gondolod, hogy tizenkét és fél évesen beállok majd a sorba? – meredt rá Gréta, nem is szemtelenül, inkább őszintén megdöbbenve.

– Ahogy gondolod, csak a tombola miatt gondoltam, amit a bejáratnál nyomtak a kezembe. Ő sorsol. Lehet, hogy a fődíj egy óriás plüssmackó vagy egy sminkasztal – csigázta fel a gyermekét.

És valóban, az imént még nyegle kislány arca hirtelen kipirult az izgalomtól: a főnyeremény, miért is ne, egyszer neki is lehet szerencséje az életben.

Így aztán legyőzve minden kiskamaszos gátlását, bedobta a 45-ös számot rejtő cédulát egy feltűnően barnára szoláriumozott angyalka által körbe-körbehordozott zsákba.

Végre elérkezett a várva várt pillanat: a tusfürdőt és testápolót rejtő csomag, a telefonfeltöltő kártya, a thaimasszázs-utalvány, a kétszemélyes vacsora és a mozijegyek után Grétáék tombolaszelvénye is meghozta a szerencsét. Mi több, valóban a hőn áhított főnyereményt.

No nem a sminkasztalt, és nem is a mackót, hanem ha úgy tetszik, a tombola legértékesebb díját: az áruház melletti fenyővásár akár legnagyobb és természetesen legszebb darabját. Egy igazolást arról, hogy bármelyik fát kiválaszthatják. Amelyiket csak szeretnék.

Gréta pillanatnyi csalódottságát azonnal felülírta az édesanyja öröme, és az elképzelés, hogy nekik lesz az utca, mi több, a kertváros, sőt talán az ország legeslegszebb karácsonyfája. Egy csuda szép fa, amelynél nem kell az árral törődni, egy fa, amely az egekig, de legalábbis a háromméteres magasságban lévő plafonig is elérhet. A legillatosabb, legdúsabb, legnemesebb fenyő lehet az övék… Egy főnyeremény, amelyet az ígéret szerint a dolgos kezű munkatársak nem csupán házhoz szállítanak, hanem még a talpba is belefaragnak.

A Mikulás-Télapó a hatalmas hó-hó-hó! gratuláció után azt is megsúgta nekik, hogy érdemes holnap visszajönni, akkor érkezik ugyanis a friss áru, a legszebb példányok, az igazi csodák.

– Anya, én dobtam be a cédulát, én nyertem, akkor nekem szabad kiválasztanom. Légyszi, légyszi… – kérlelte Gréta hízelegve hazafelé az édesanyját. 

Másnap Gréta izgatottan várta a délutánt. Barátnőivel a feledhető, éppen csak a farkaséhségüket csillapító menzai ebéd után buszra szálltak, hogy a nyereményt igazoló szelvénnyel a zsebükben kiválasszák a legeslegszebb fenyőfát.

– Ez milyen klassz! – állapította meg egy fára mutatva Panni, Gréta legjobb barátnője, majd megtörölte a párás szemüvegét, hogy még jobban gyönyörködhessen a fenyőóriásban.

– Szép, szép, de ezt nézzétek meg inkább! – kiáltott Zsófi, a másik a barátnő, majd újra egy nagy marék cukrozott mandulát tömött a szájába.

Gréta lenyűgözve bámulta az előbbinél egy hajszállal talán még dúsabb örökzöldet.

– A bőség zavara, ugye, kisasszonyok? – lépett oda hozzájuk a hidegtől didergő árus. A jeges széltől kiszáradt vörös tenyerét újra és újra a szájához emelte, hogy a leheletével melegítse. – Az egyik szebb, mint a másik. Szinte nem lehet rosszul választani. Vigyétek a legnagyobbat, ha befér. A házhoz szállítás is benne van a nyereményben – buzdította őket.

Gréta még perceken át szótlanul toporgott, hol az egyik fenyőhöz lépett, hol a másikhoz, fogdosta, szagolgatta őket, majd egy pillanatra behunyta a szemét, hogy elképzelje a szentestét a plafonig érő karácsonyfával.

Ebben a pillanatban egy újabb szállítmányt hozó kisteherautó kanyarodott be és parkolt le a bódé elé. Két izmos, huszonéves srác dobálta le a platóról az újonnan érkezett örökzöldeket.

Akadtak itt is nagy fák, de kisebbek is, ezüst-, normann és lucfenyők, illatosak és hosszú levelűek, kerekdedek és karcsúbbak, az égbe szökők. Az időközben egy vastag bőrkesztyűbe bújt árus szigorú szemmel ellenőrizte a portékát, rövid vezényszavakkal jelezve a fiúknak, hogy melyik fát hova rakják.

– Na ne, ezt ti sem gondoljátok komolyan – horkant fel váratlanul.

– Ez nem karácsonyfa, legfeljebb egy csenevész kis bokor, ez egy korcs, vihetitek is szépen vissza oda, ahonnan hoztátok, senkinek nem fog kelleni – mutatott ellentmondást nem tűrő hangon egy fenyőre.

– Ez biztos valami tévedés – állapította meg Valéria, amikor szenteste előtt egy nappal megérkezett a várva várt szállítmány. 

– Nem, ez egészen biztosan nem a mi nyereményünk  – sietett a férje is a segítségére, éppen fel akarván emelni a megdöbbenéstől fűtött hangját, amikor megakadt a  szeme az ajtó mögül leselkedő kislányán. 

– Senkinek sem kellett, értitek? Senkinek! A szemétre akarták dobni… Kivágták a karácsony miatt, és egyetlenegy pillanatra sem élhette volna meg az ünnepet – nézett Gréta a szüleire feloldozásra vágyva.  

Szokásuktól eltérően másnap közösen díszítették fel a fát. Óvatosan, szeretettel, nagyokat kacagva aggatták az égőket és a díszeket a se nem magas, se nem dús, igencsak göcsörtös, girbegurba, itt-ott már kopaszodó fenyőre.

Ezen a szent délutánon semmi nem zavarta őket, együtt voltak, vidáman, gondtalanul, szeretetben: csak ők hárman és a karácsonyfa. A város legeslegszebb és legboldogabb karácsonyfája… 

Fenti novellát és sok más írást is megtalálsz Palotás Petra könyvében:

Petra könyveit online ITT találod!

Tags:

Leave a Comment

Your email address will not be published. Required fields are marked *