Belefáradtam abba, hogy mindig harcolnom kell a szerelemért

Az emberek arra teremtettek, hogy szeressenek, szokták mondani. De a szerelem… mégsem jön könnyen számunkra. Ebben a világban a szív kinyitása felelősséggel jár. Rettegünk a fájdalomtól, amely ennek a gyönyörű érzésnek az árnyékában húzódik meg.

Talán tényleg azért vagyunk ezen a világon, hogy megtanuljunk szeretni. Ám mostanra megtanítottak félni is a kiszolgáltatottságtól.

Gyermekként még arról énekeltünk, milyen szép is a szerelem. Majd felnőttünk, és láttuk, hogyan lobbantja lángra a világot. A legelső alkalommal még izgatottan vettük kezünkbe a szívünket, hogy átnyújtsuk valaki másnak azon a bizonyos Valentin-napon. Csillogó tollal írtunk képeslapot, és folyton a fiú körül lebzseltünk.

Olyan kicsik voltunk!

Ez akár egy szép, tudatlak gyermekkori emlék is lehetne, ám pontosan ekkor ültették el bennünk először a kétség magvait. Az elutasítás megannyi könnyet csalt a szemünkbe, és nem értettük… Tényleg nem értettük az egészet. Azt éreztük, hogy velünk van a baj, és senki nem mondta a szemünkbe az ellenkezőjét. Senki nem értette meg velünk, hogy az értékünk nem a másik embertől függ.

Ám a történet itt még nem ért véget. Az élet folytatódott tovább, idővel a fájdalom alábbhagyott és elmúlt. Egészen a következő elutasításig. És így ment ez egészen addig, amíg a szívünk köré egy óriási fal épült.

Értem, hogy az emberek arra teremtettek, hogy szeressenek, de akkor miért van annyi dal a szerelemi csalódásról? Miért olyan könnyű összetörni, majd olyan nehéz begyógyítani egy szívet? Ha a szeretet az egyik legfantasztikusabb érzés, miért olyan bonyolult és kiszolgáltatott?

Azt mondják: harcolj a szerelemért.

De hát ez egy oximoron! A szeretet és a béke a háború és a harc ellentétei. Napraforgók vagyunk, akik annyira a napra koncentrálnak, hogy elfelejtették saját gyökereiket. Elfelejtettük, hogyan kell egyszerűen csak szeretni. Elvesztettük a kapcsolatot azzal a kislánnyal, aki egykor csillogós tollal írt arra a képeslapra.

Mostanra egyszerűen belefáradtunk az egészbe. A szerelmet túlértékeltnek tekintjük, és már nem akarunk reménykedni. Olyan jó lenne még kisgyermeknek lenni, és izgatottan lebzselni a fiúk körül. Visszavágyjuk azokat az időket, amikor a szerelem még csak tényleg ennyi volt: lelkes játék mosollyal és örömmel.